|
Versek
Bánfi Sándor Atya, csanyteleki plébános köszöntése,
nyugállományba helyezésének alkalmából
PIHENNI TÉR A PÁSZTOR
Éltetőn virrad és zenitre hág, majd útja véget ér:
tündöklő pályája alkonyán a Nap nyugovóra tér.
Zivatar után a süvöltő szél megcsendesedik, s elül,
magányában suttog – tán a tétlenség mardossa belül…
Nyáron hűs árnyat ad a vén fa, de ha közeleg a tél,
lassan kerengve avarszőnyegre hull az utolsó levél.
Pihenni indul az öreg pásztor, lassan viszi a lába.
Rózsalugas, meghitt otthon hívja haza a falujába.
Ballag lefelé a hegyről, de tétovázva botlik a lépte,
fájó sebként fakad fel a gond, mi titkon a lelkét tépte:
őrizetlenül ott hagyhat-e mindent, ha beteg és fáradt –
mételyes réten, szem elől veszítve a rábízott nyájat?
Megáll, és merengve visszanéz a virágos mezőre:
Be’ sokféle báránynak volt eddig a felszentelt őre!
Útra vezette az eltévelyedettet, támogatta a sántát,
áldott koszorúba fonta ifjak szárnyaló boldogságát,
védte az ártatlant és megértőn bánt a szenvedővel;
s ha ideje eljött, letakarta hitéből szőtt szemfedővel…
Maradnia kell – szívében érzi – ott, ahol a nyáj van,
végső, örök szolgálatra készen. Az ódon hodályban
imádkozva üldögél s csak vár, hogy üzenjenek érte…
Egyetlen kérés, egyetlen jó szó azt jelenti: megérte!
Kérünk, jó pásztor, légy még sokáig vigyázó atyánk,
pihenj megérdemelten, de ügyelj továbbra is reánk!
* * *
ARATÁSKOR, OTTHON
(csanyi őseim emlékére)
Árpád óta itt élt a népem. Munkába dőlve,
fényesre kopott szerszámnyéllel összenőve,
homlokuk redőin sarjadó verejtékkel,
izzó hévvel, vagy elviselt névtelenséggel…
Mézelő virágban és gazzal felvert nyomokban –
teremtő létük, sorsuk még mindenben ott van.
Csírázó magból kibomló, finom hajszálerekkel,
göröngyös földbe ékelődött, revés gyökerekkel
csupán fakuló emlékük kapaszkodik e világba,
mégis megbékélt a porladásuk: nem éltek hiába!
Annyi dúlás és annyi vész után is megmaradtak,
Istenben bízva a jövőnek vetettek, életet arattak.
Horsogva vágott szép rendet – rendre a kasza éle,
búzakeresztek fülledt árnyékába húzódtak ebédre.
Csigaház ízű vizük dísztelen kelyhe a kantafedő
volt, s nyögve kötött kévét a viselős marokszedő;
de tűrt, mert „otthon így is annyi éhes száj van”.
Itt, hol vérig repedezett tenyér a rét is aszályban,
hajnalonta nem riognak már bús pásztorkürtök.
Itt a szőlő csontszagú homokon nevel dús fürtöt,
és ősök szikár alakját mutatja a délibáb varázsa,
hol az aranyló síkot telt szemű kalász koronázza.
Ifjonti lobogásomban – mint megannyi szamár –
én is búcsúszó nélkül indultam útnak. Ma már
hálával simítanék múltba tűnt véreim kezén:
Ti voltatok az áldottak ezen a földön, nem én!
* * *
ZSUZSI-KÖSZÖNTŐ
– Szepesi Zsuzsannának –
Érted zengjen most a Fövenyben hozsanna,
Te kedves költőnő, kinek minden sora manna:
Éltessen az Isten sokáig, Szepesi Zsuzsanna!
Nem fürdőző ártatlanságod lesik meg a vének,
Csak fülelnek, hogyan száll ajkadról az ének, –
Biztató ígéreteként szebb idők eljövetelének…
Ám mire mégy az értékes lelki malaszttal,
Ha találkozol egy magamfajta paraszttal,
Kit tétova hitében térdig érő sár marasztal…
De félre, filozófia! Tűnj el, mint fűben a kobra,
S maradjon mégis vidám a rímek játszi fodra:
Zsuzsi, sok boldogságot kívánok névnapodra!
* * *
GÉZA-NAPRA
– Haranghy Gézának –
Köszöntelek névnapodon, kedves barátom, Géza!
Ne rontsa el víg kedved a télvégi szmog fojtó gáza;
Csillagzatodat kutatva a végtelen űr ködébe néz a
Bolygók helyzetét tudományosan vizsgáló „NÁZA”.
Vers-író tollad hegyét is elemzik: nem holmi réz-e?
Ám valódi aranyból van annak érces fényű máza,
Ahonnan dallamosan felzengő soraid gazdag méze
Csorran, és kilobban töprengő szavaid gyújtó láza!
Éltessen az Isten, Gézám! Lám, hiába hatott rám a
Pillanat magasztos volta lelkesítőn: kifogyott, íme –
Mint színes látnivalóiból a köddel takart panoráma –
A dilettáns, botcsinálta költő összes mesterkélt ríme…
* * *
A NŐK DICSÉRETÉRŐL
Miről lehetne dalolni az énekes csalogánynak?
Ki tudna ecsettel rőt hajnalpírt festeni az égre?
Elmondható-e himnusza asszonynak, lánynak
Méltó szóval, vagy nincs kifejezés a dicséretére…
Éltető forrás, hűs fuvallat, laktató gyümölcs, – vagy
Tündérek vagytok tán, kik nekünk sorsot szőnek?
Honnan Bennetek annyi kitartás, és milyen titok hagy
Fárasztó napon is megmaradni vonzónak, nőnek?
Erősek vagytok, mégis törékeny csupor a lelketek;
Rajta férfiönzés, néha rideg közöny sérti a mázat.
Oktalan indulatok tüskéit feledtetni Veletek
Hogyan is tudná egyszeri, mesterkélt alázat?
Feleség és munkatárs, szerető kedves és anya…
Csak Ti tudtok egyszerre ennyi ösvényen járni!
Hogyan is tudná ezt Nektek a gyarló emberfia
Egyetlen napon, egy szál virággal meghálálni?
Hogyan is tudná! Hisz’ adhat ajándékba bármit:
Fényűzést, ruhákat, ékszert; ám semmi mással
Nem mondhat köszönetet a hálás férfinép, mint
Szerelemmel, tisztelettel és őszinte odaadással!
Talmi koronájú nemem holnaptól persze
Faragatlan lehet újra: nem segít, nem enged előre…
Akkor gondoljatok erre a méltató versre, –
Talán jut minden napra egy mosolynyi bók belőle!
* * *
MINDENKI MAMÁJA
(Fruzsi lányom köszöntője Édösanyám 90. születésnapján)
A falu szélén van egy ház. Egyszerű, de nekünk mégis csoda!
A Szeretet lakik benne: Mama mindenkit jó szívvel vár oda.
Mézeskalács-házikó, – édesapám egykor így nevezte el…
Magányos napokon, a sarokban pókhálós csend vesztegel.
A rengben aranyló vízenkőtt sül, fő már a leves a tűzhelyen.
Mama reggelit készít, és sürgölődik, hogy kedvünkre tegyen,
Közben leül kicsit megpihenni, s fülel: várja, mikor érkezünk.
Messziről jőve – tudja megszokásból – úgyis éhesek leszünk!
Autónk épp’ csak, hogy megáll, máris kiált élénk hangon: –
Melyikőtök az? Már vártalak! – s elindul elénk a gangon.
Lebben az avítt firhang, vidáman kopogunk fehér ajtaján.
Arca felragyog, – mindegy, ki lép be közülünk először talán…
Sokszor jártunk benne, e kis háznak ismeretlen szeglete nincs.
Felnőttünk, s nem vonz már úgy a lim-lom apró kacat, a Kincs,
De a tisztaszobában őrzött sok kopott holmi nehéz életét meséli.
Ő is mesél, ha ismerősök kérdik: – Az hogy is volt, Franci néni?
Nem volt kíméletes hozzá a sors, de soha meg nem törte!
Tenyerét a kemény munka, lelkét aggódás gyötörte,
Megküzdött sorra számtalan, gondokkal telt évvel.
Nézem, amint ősz haját igazítja göcsörtös kezével…
Lassan magára maradt az övéi közül. Utolsó élő fűszál,
Egy gyérülő mezőről. Imájában néha elvágyódás kószál,
De türelemmel marad, ameddig adatik – nemzetségünk vénje,
S van még, kihez jönnötök: – „Csak beugrottam, Franci Nénje!”
Csendes pillanat nincs körülötte, mindenkihez van jó szava,
Ha szólítjuk, folyton azt hallani: Dédi! Édösanyám! Mama!
Gyerekek, unokák, dédunokák harsány ricsaja tölti be a teret,
Ebben a kis házban – hisz érzed te is – legfontosabb a szeretet!
Családunkban összetartást öreg, fáradt szíve kalapál.
Ha átölel, egyik kezében a Hold ül, másikban a Nap áll, –
Egy hosszú élet végtelenje… Istenem! Kérlek, add meg nekünk:
E drága lélek, Mindenki Mamája legyen még sokáig velünk!
* * *
|