Borda János könyvei

Novellák

Az itt közreadott novellák ötletszerű választással kerültek ebbe a gyűjteménybe, azonban zömmel olyan történetek, amelyek csak szűk körben elérhető kiadványokban jelentek meg.

TARTALOM:

21. Az adomázás veszélyeiről

20. Tréfás feromonok

19. Hullámok (folyóvízi kesergő)

18. Állati mesék

17. Mátrikula

16. Tiszai "tripla-retúr"

15. Harci kutya

14. Számháború

13. Téli tücsökszó

12. Pallagiék kantája

11. M L

10. Bambi

9.   Náci fogyókúrája

8.   A szappan

7.   A gyorsolvasás rejtelmeiről

6.   Feltalálom a tavaszt

5.   Mézes pálinka

4.   Megőrzött erényről szólván

3.   Fogjátok a nyuszira

2.   A kakukk sorstalansága

1.  Hősök

21.

AZ ADOMÁZÁS VESZÉLYEIRŐL

Mindenekelőtt sietek tisztázni a címben szereplő szó jelentését. Szükségesnek érzem már csak azért is, mivel az újabb-kori elemzők igyekeznek némi különbségtételt ráerőltetni az anekdotához képest – állítva, hogy az utóbbi létező, közismert történelmi személyhez köthető csattanós história, míg az adomában kitalált- vagy valós főszereplő köré fonódik az elbeszélés tréfás, netán furfangos iszalagja. Eléggé mondvacsinált hajelválasztásnak tűnik, azt hiszem…

Valójában egy kutya kölke mindkettő, hiszen az adoma szó a magyar nyelvújítás remeke, a görög anekdota helyettesítésére; abban az időszakban alkották, amikor a zsiráfot is párducfoltos nyakorjánnak akarták elkeresztelni. Az adomát joggal vádolják azzal, hogy szabálytalan szóképzés – én mégis ezt az elnevezést használom szívesebben a Mikszáth-os, kedélyes, pipacsutora mellől mesélő hangulata miatt.

Akár így, akár úgy: a történetek lényege a szóbeliségben rejtezik. Szájról szájra adták – s többnyire ma is úgy adják – tovább őket, mint a népmeséket vagy Veszött Sándor csudatételeit. Hanem ezek az ízes regélések komoly veszélyeket is hordozhatnak! Nem szerencsés, ha a főszereplő magára ismer a felharsanó kacagás közben, mivel az adomák jórésze nem a főalak leleményességéből, makulátlan jelleméből, igazságosztó szándékából ered, hanem testi- vagy észbeli fogyatékosságában gyökerezik. Jobb is, ha a sokszori átköltés során az ismeretlenség homályába tűnik a valódi hős; nem mutogat rá gúnyolódva sem a jelenkor, sem az utókor hallgatósága.

Memóriám bravúrja lenne, ha ennyi idő múltán kapásból emlékeznék az egykori középiskolai évfolyamtársunk nevére (de jó, hogy szóba hoztam: most döbbenek rá, hogy immár ötven éve vívtam meg emberfeletti csatámat az érettségi bizonyítványért), a Skibe ragadványnév hallatán meg szerencsére kevesek szemében csillan meg a felismerés…

Skibének csúnyán műtött – vagy nem is műtött – nyúlszája volt, s a természet gonosz tréfájaként még az alsó ajka is előrefittyedt, mint a bádog perselykutya nyelve. Soha nem gúnyoltuk érte, de hisz’ megtette ő maga, egészséges humorral ugorva át ezt a kis esztétikai katasztrófát!

Másodéves korunktól cigarettázhattunk az iskola hátsó udvarán kijelölt dohányzóhelyen. Igen ám, de kemény mínuszok idején, vagy szakadó esőben kinek volt kedve a szabad ég alatt embereskedni; így aztán néha húszan is „kojtoltunk” a duplaajtós kijárat üvegkalickájában szorongva. Ám az igazi zabszemes szorongás akkor tört ránk, ha az ügyeletes tanár célegyenesbe fordult a folyosón! Nem bánva vacogtató hideget, szapora esőcseppeket, úgy robajlottunk ki a külső ajtón, mint a kánya elől menekülő vadkacsák.

Ezalkalommal fizikatanárunk volt az aktuális kánya. Komácka néven íródott be tanulmányaink kódexébe, mivel a néhány lányon kívül mindenkit Komácskának szólított. Mondanom sem kell, hogy a cs hangot eléggé határozatlanul képezte… Szóval (mielőtt végképp lehorgonyoznék Komácka személyiségelemzésénél), mindannyian kizúdultunk, opálos füstködöt hagyva hátra az ajtóköz akváriumában. Na meg Skibét… Volt tartás a srácban! Legnagyobb nyugalommal pöfékelt tovább, még csak meg sem próbálta markába fordítva elrejteni az akkoriban menőnek számító aranyfilteres Sport cigaretta vezércsikkjét.

– Nocak, Komácka! – csapott le rá zsákmányra éhesen a tanár-kánya. – Nemtán egyedül gerjesztettél ekkora homályt?

– Perfe hogy nem, tanárúr!

– Akkor mi a cudáért nem sunnyogtál ki a többiekkel együtt?

– Avoknak nem efik a fájába av efő – állította fel a bennmaradás tézisét széles vigyorral Skibe. Mondanom sem kell, hogy az egyébként kőkemény lelkű Komácka szigora is megenyhült, és kivételesen nem citálta fülénél fogva az igazgatói szobába.

Az is furán veszi ki magát, amikor valaki a saját megtörtént esetét úgy hallja vissza valakinek a szájából, hogy a kázust a másik fél is teljességgel magáénak vallja. Afféle mesemondó lévén, az utóbbiban volt néhányszor részem… Eszembe sem jutott, hogy valaha is behatóan foglalkozzak az anekdoták igaz tartalmával és terjedésével, mígnem történt valami, ami ráirányította a figyelmemet – mondhatni, komoly fejtörést okozva.

Öreg horgászbarátommal, Sági Imrével a Tisza hátán ladikban ülve tanulságos- vagy éppen vidám emlékeket felidézve ütjük el kapásra várva az időt, halk szavainkkal nem zavarva a bőbeszédű vén folyó csendes locsogását. Egyik alkalommal valami régi baklövés hasonlataképpen Imre bátyám idézett egy mulatságos történetet Tőke István Mosolygó Tisza mente című vajdasági anekdota-gyűjteményéből, aminek az volt a tömör lényege, hogy a „gatyás bírót” – aki afféle mezei ispán lehetett – bürgevacsorára hívta a számadójuhász. Olyan illatot árasztott a rotyogó paprikás, hogy még a Miska névre hallgató átalvetős szamár is odaballagott és beleszagolt a bográcsba, kihasználva az időt, amikor a juhászt bojtárostul a jószág felé mozdította a kötelesség. Miska forgolódott így is – úgy is, nemegyszer a bogrács felett legyezgetett a farkával… No, megérkezett a vendég. Eszegélés közben aztán kiderült, hogy a bíró kanalába a megszokott kettőnél jóval több gömbölyű birkavese került egymás után. Ne szaporítsam a szót hiába: mire rájöttek a belepotyogtatott szamártrágya átlényegülésére, a vendég jól belakmározott Miska zsírosan fénylő „galuskáiból”!

Kell nekem ez a könyv! – határoztam el, és hamarjában meg is rendeltem egy antikváriumból. Belefeledkezve, élvezettel olvastam, mígnem a vége felé rátaláltam arra az adomára, ami a szerző szerint Zentán esett meg; én viszont a feleségemtől hallottam, a Ceglédhez közeli tanyavilág szóbeszédeként.

A zentai iparoslegény menyasszonyával sétálva felmutatott a patika tetőgerincén csókolózó galambokra: – Látja, Rózsika, én is úgy szeretném leélni magával az életemet, mint a galambok, odafönt!

Mire a szemérmes leányzó felpillantott, a példázatba vont madarak már egészen mással foglalatoskodtak… Hozzá is vágta nyomban a legényhez a jegygyűrűjét, és a tervezett közös jövőnek befellegzett!

A ceglédi változat imígyen hangzott: háztűznézőben járt kiszemelt választottjánál a dadogós legény. Mialatt a szülők a nagyszoba sarokpadján ülve a tanyai földek célirányos egybeszerkesztésén fölyhőztek, a fiatalok az udvarra húzódtak ösmerkedni. A gémeskút rúdján galambpár csókolózott. Mondanivaló híján felcsillant a legény szeme: – Ma-ma-marika! Csi-csinájjunk u-úgy, mint a g-galambok!

A pintyőke-szelídségű parasztlányt pulykaméreg futotta el az addigra egymáson búboskodó galambok láttán, és udvarlója képén nagyot csattant a felháborodott pofon. Ez a bugyuta széptevés mégis házassággal végződött, hiábavaló volt a sértődött mátka ellenkezése; a tizenkét hold szántó és a hétholdas szőlő csak-csak szépen mutatott együtt!

Elakadt a lélegzetem is, mikor a nyugati határszélen rokonlátogatóban járva a saját katonatörténetemet hallottam vissza egy szomszédtól, akit életemben sem láttam. Igaz, hogy név nélküli szereplőkkel, s a nagykanizsai laktanya díszletei között, – ám egyértelműen a maga sorállományú élményeként szórakoztatta adomájával a társaságot!

Én Szentesen húztam le a két évemet. Rajparancsnok lévén öregkatonaként már meglehetős önállósággal bírtam, de az eltávozást vagy kimaradást nekem is éppúgy eligazításon kellett kérelmeznem, mint a sorstársaimnak. A századparancsnokunk szabadságon volt, egy nyápic alhadnagy helyettesítette (szerintem ezt a rendfokozatot a tisztképzőn megbukott jelöltek számára találták ki, akiket nem akartak a tiszthelyettesi sarzsiig „lealázni”). A hadari beszédű tisztecske szájából darabosan hullottak a szavak: a kezdő hangokat alaposan megnyomta, utána a magánhangzók nagy részét mellőzve, alig érthető áradatban zúdult a mondanivalója, mint ahogy Péli bácsi darálója köpködte egykor a szemcsés kukoricadarát.

Felálltunk szépen, egysoros vonalba, surranónk orra-hegyét a mozaikpadló vonalához illesztve. A tányérsapkás kiskakas oldalazó lépésekkel haladt jobbra. Először a század napos-szolgálatát vezető ügyeletesnek adta meg az aznapi irányelveket, s ezt követően vette sorra a magamfajta kuncsorgókat. Dudmánszki, a századírnok jegyzetlappal és tollal a kezében követte, hogy megmásíthatatlanná rögzítse az élet-halál uraként kevélykedő alhadnagy döntéseit.

– Alhadnagy elvtárs! Borda szakaszvezető, kérek engedélyt eltávozásra – harsogtam az arcába merev szalutálás közepette, hozzátéve az időtartamra vonatkozó elképzelésemet.

– Mmmegadom! – tömörítette egy szótaggá a jóváhagyást, és a következő delikvens elé pattant.

– Alhadnagy elvtárs… – És ez így ment vég nélkül, a körletfolyosó hosszában.

A sorban leghátul Kontár tizedes állt. A csöndes fiúnak ugyancsak nehezen jött szájára a szó; különösen akkor, ha idegesség tört rá valamiért. Úgy került most szembe a villámbeszédű Ideiglenes Mindenhatóval, mint egykor az amfiteátrumban a keresztények az oroszlánnal… Hogyne izgult volna, amikor a menyasszonyával való találkozás volt a tét!

– Al-al-alhadn… ’gyelvtárs! Kon-kont… á-ár… ti-ti-ti…– Érezte, hogy ebből nehezen jön ki, ezért újrakezdte: – Alhad-n-n-n…

– Mmmondja már, Kkkontár, mmmondja már! – vágott közbe az alig-tiszt a harmadik próbálkozásnál, teljesen összezavarva a megilletődött tizedest.

Az ötödik kísérletnél végképp elfogyott a türelme: – Kkkihallgatásra rrrendelem, a ssszázadpcski ’rodába!

Ott tébláboltunk a folyosón, a fejleményekre várva. A századparancsnoki irodából érthetetlen dünnyögésként szűrődött ki a hangos szóváltás. Hirtelen kivágódott az ajtó, szó szerint kizuhant rajta Dudmánszki, és a padlóra roskadt.

– Nem bírom tovább! Nem érdekel az se, ha lecsukat! – vinnyogta röhögéstől sírva a századírnok, s öklével verte a barnamintás mozaikot. – Ezek még most is ott tartanak, hogy nem tudni: Kontár kimaradást vagy eltávot akar kérni?

Néha az egyértelműnek látszó helyzet vezeti félre az embert, és olyat mond, amit nagyon nem kéne… Ebédről mentem vissza a munkahelyemre, és a lépcsőházban szembe találkoztam a pénzügyi irodán dolgozó kolléganők szépen felöltözött csapatával. Előző nap nyugdíjasbúcsúztatót tartottak, így az egyértelmű mindentudás birtokában kacsintottam feléjük: – Mi van lányok, ma is folytatódik a buli?

Némán sorjáztak el mellettem, csak a leghátul haladó Jakus Ibolya szólt vissza: – Gabika anyukájának lesz a temetése, oda megyünk.

Hát, mit mondjak… Mintha a tél jeges ostora sújtott volna rám: ott álltam megdermedve, az arcomra fagyott bennfentes mosollyal.

Persze, hogy megváltoztattam a neveket! Amúgy is nehezen jutnának eszembe, sőt abban sem vagyok már biztos, hogy pontosan így történt minden… Mindenesetre egy idő óta kevesebbet adomázok, és csínján bánok a tréfálkozással is. Inkább csak figyelem (lakattal a számon), miképp botlik el valaki az élcelődés felgyűrődött szőnyegén, és megértően hallgatom, hogyan lódítanak mások. Ki tudja… Akár itthon, akár jól védett országhatárainkon túl akadhat olyan mesélő, aki annakidején szintén együtt bagózott a csömpe szájú osztálytársával – még ha nem is Skibének hívták az illetőt!

*     *     *

20.

TRÉFÁS FEROMONOK

Zsombor már néhány éve horgászott, bár nem túl gyakran; magányosan, mert irtózott a nagyhangú, sörvedelő társas táborozásoktól. A pecázásai általában eredmény nélkül végződtek. Nagyritkán vitt haza néhány törpeharcsát, vagy egy-egy alig-méretes pontyot, de leginkább csak nagy hévvel előadott mese került elő a tarsolyából otthon – a szereléket összeszaggató harcsaóriásról és a nyurgapontyról, amelyiknek a szájából az utolsó pillanatban kifordult a megnyúlt öblű horog…

Elike, a felesége egyetértett abban, hogy az aszfalton, benzingőzben végzett munka után párjának szüksége van alkalmanként erre a kikapcsolódásra, de nem tartott vele, hiába unszolta, kérlelte Zsombor.

– Elhiszem, drágám, hogy gyönyörű látvány a víz felett suhanó jégmadár, és csodás élmény, amint éppen a föléd hajló faágon flótázik a sárgarigó. Tudod jól, Zsombi, én sem vagyok érzéketlen a természet szépségei iránt, de hidd el: nem érezném jól magam a szúnyogoktól hemzsegő, bogáncstüskés, csaláncsípéses világodban!

Nem volt mit tenni, Zsombor beletörődött a megváltoztathatatlanba, és egyedül járt horgászni továbbra is. Persze az asszony sem unatkozott a távollétében: olvasott, gondozta a társasház előtti kis virágágyást, és séta közben sokat beszélgetett a barátnőivel. Mostanában Hajnit kísérte el legszívesebben, és boldogan tolta a babakocsit, amiből Hajni tízhónapos kislánya szemlélte élénk szemmel a világot – s még boldogabban, büszkébben tolta volna már benne a saját gyerekét!

Zsombor hősiesen viselte a kezdeti kudarcokat, de ennyi idő múltán már bosszantotta a sorozatos sikertelenség. Nem tudta eldönteni: a horogra tűzött csaliban, a felszerelésében van-e hiba, vagy egyszerűen csak a rossz helyválasztásban? Próbált tapasztalatot szerezni, s miután nem bízott a horgászújságok reklámízű cikkeiben, inkább a horgászokat kérdezgette kiszolgálás közben a benzinkúton. Így figyelt fel az Öregre, aki átutazóban rendszeresen itt állt meg tankolni; néha egyedül, de legtöbbször a feleségét is vitte magával. Az „Öreg” nem volt igazán idős, ám a fiatal benzinkutasnál annyival korosabb, hogy kiérdemelte Zsombortól a fennhangon soha ki nem mondott titulust.

A megfakult lakkozású Renault egybenyitott hátsó tere mindig zsúfoltan meg volt rakva a táborozó horgászat kellékeivel: matracok, vödrök, botok, sátor és merítőszák egymás hegyén-hátán. Legutóbbi találkozásukkor, egy hőgutával fenyegető nyári napon – mialatt a nehezen nyíló tanksapkával bajlódott – Zsombor pillantása egy ételesdobozon állapodott meg, ami a rakomány tetejéről félrecsúszva a hátsó ablakhoz szorult.

– Megromlik az ebédje – mutatta a baseballsapkás, nyújtózkodó férfinak. – Kifelejtette a hűtőtáskából.

Az Öreg abbahagyta a nyújtózkodást, közelebb lépett.

– Ja, az – húzódtak szeme sarkában nevetősre a ráncok. – Zöldséges nokedli: csalinak főzte az asszony, amurra. Még az sem baj, ha megerjed egy kicsit!

Amur… Zsombor horgászvágyainak netovábbja. Mit nem adott volna, hogy végre megküzdhessen egy acélos izomzatú pikkelyes torpedóval!

– Lesz kapás ebben a vakmelegben? – faggatózott óvatosan. Megpezsdült a vére és citerázni kezdtek az idegei: érezte, valamilyen fontos titoknak jutott a közelébe – de azt is tudta, hogy a hétpróbás horgászok féltékenyen őrzik varázsszereik receptjét.

– A hőséggel nincs semmi baj, ilyenkor van étvágyánál az amur, főleg éjszaka. A gond ott kezdődik, hogy a nejem most nem tudott jönni. Kórházban dolgozik, ápolónő, s hát a beosztás…

– Eszerint a felesége a kabalája – állapította meg tréfálkozva Zsombor, a kassza felé kísérve az autóst.

– Figyeljen ide! – Az Öreg megállt a védőtető árnyékában, és feléje fordult. – Maga a kedvenc kutasom. Udvarias, mindig kiszolgál, és nem csak engem, másokat is. Látom, nem csak a jattért, hanem emberségből teszi… Hát elárulok valamit: a feromonokon múlik minden. Nem mondanám, ha nem bizonyosodott volna be számtalanszor! Már az se mindegy, hogy dohányos-, vagy olajjal, vegyszerekkel dolgozó ember nyúl a csalihoz és gyúrja az etetőanyagot; de a feromonok, ezek a hormontartalmú jelzőanyagok sokkal fontosabbak. A férfiaké valamiért riasztóan hatnak a halakra, a nőké viszont vonzó számukra. Sőt –halkította le a hangját körülnézve –, amikor megjön nekik, tudja, olyankor még inkább! Ha ilyenkor az asszony tűzi horogra a nagyszemű „lófogú” kukoricát, biztos lehetek a fogásban. De most nélküle: vagy – vagy se, kétesek az esélyeim…

– Hm… Szóval a feromonok – ízlelgette Zsombor a szót, ami úgy hangzott, mintha a Bibliában olvasta volna egy ősi nemzetség neveként, az arámiak és a makkabeusok története mellett. Töprengve nézett a benzinkútról kikanyarodó sötétszürke kombi után, miközben szorgosan törölgette foltmentesre a kútoszlop fényes fedlapját.

– Ha az Öreg azt mondja, akkor az úgy van – bólintott. A koszos papírtörlőt a hulladékgyűjtőbe dobta és beballagott a shop önműködően nyíló ajtaján.

A nap hátralévő részében minden szabad percet kihasználva morfondírozott, számolgatott, néha az ujjait is segítségül véve a megfelelő időszak behatárolásához. Ismerte jól a feleségét: ha nyíltan elmeséli az Öregtől hallottakat, Elike azt a „belügyeibe” való faragatlan beavatkozásnak tekinti és megbántódva utasítja vissza. Márpedig erre a hétvégére mindenképpen magával fogja csábítani! Este kiforrott haditervvel érkezett haza.

– Egy átutazó horgászismerősömtől hallottam, hogy gyönyörű amurokat fognak mostanában a Kígyóson. Péntektől három napom szabad, egyben – kezdett bele vacsora közben, s máris csitítólag emelte a tenyerét, látva, hogy Elike levegőt vesz a tiltakozáshoz. – Várj, kicsim… Nem felejtettem el, hogy most lesz a házassági évfordulónk, és úgy képzeltem, hogy mégis együtt lehetnénk! Tudok egy szálláslehetőséget közvetlenül a főcsatorna mellett: bájos kis kerti lak teakonyhával, hideg-melegvizes zuhanyzóval, kényelmes hálószobával. Szúnyoghálós ablakokkal, elektromos rovarcsapdákkal garantálják a szúnyogmentességet! Szépen gondozott gyep, ápolt gyümölcsfák, a horgászhely meg pár lépésnyire van az udvar végében…

Hosszasan ecsetelte még a kiadó szállás csendjét, a környezet szépségét, végül asszonykája beadta a derekát: – Hát jól van, Zsombi; de figyelmeztetlek, ha mégis sok lesz a szúnyog, azonnal összepakolunk és hazajövünk!

A férfi örömében karjai közé kapta a karcsú alakot és szenvedélyesen magához szorította.

– Naaa, hagyjál, te bolond! Nem akarom… – feszítette az asszony két tenyerét a mellkasának.

– Akkor jól számoltam – mondta magában elégedetten Zsombor. Némi szégyenérzet felhőzte be a gondolatait, ám rögtön elhessegette a néma pironkodást: – Hiszen (azon túl, hogy Elike női feromonjai tényleg hozzásegíthetnének egy jobbacska halhoz), valóban szeretném, hogy kellemes és emlékezetes legyen számára ez az ünnepünk!

A kibérelt meseházikó mindenben jó választásnak bizonyult: idilli fészek árnyas diófák alatt, távol a tulajdonos lakóházától. A gazdáék jószágtartással, növénytermesztéssel foglalkoztak, kitelt a napjuk a sokféle tennivalóval. Bár soha nem zavarták meg a fiatal házaspár elvonultságát, mégis kedveskedtek nekik észrevétlenül; egyszer finom bor harmatos palackja koppant óvatosan a szúnyoghálós terasz asztalán, máskor frissen sült kapros túróslepény illatozott mázas cseréptálban a kockás abroszon.

Elike szemmel láthatóan élvezte a nyaralást, és férje mellett üldögélve a horgászat feszült várakozása is mindinkább magával ragadta. Zsombor addig biztatta, unszolta, míg végül a rövid spiccbotot megmarkolva figyelte a vízen táncoló apró úszót. Izgatott, fojtott örömkiáltások, sikkantások kíséretében lendítette partra az első halacskát. Onnantól kezdve nem volt megállás: maga tűzte az édes konzervkukoricát a piciny horogra, és egyik bodorkát, vagy kárászt fogta a másik után.

– Nem erről volt szó, hékás – korholta tréfásan a párja alkonyattájt –, elvégre én horgászom! Azt meg kell hagyni, ügyes vagy; lássuk, fel tudod-e csalizni az amurozó felszereléseimet?

Az asszony biztos ujjakkal bújtatta a vaskos horgokat a hüvelykkörömnyire duzzadt, főtt kukoricaszemekbe. Zsombor belódította egyik készséget a másik után, az erős botokat a tartóvillákba fektette, és a zsinórra csíptette a kapásjelzőket. A horgászfotel kényelmében hátra dőlve várt – először a biztos siker tudatában, utána reménykedve, később csüggedten – mindhiába. És hiába díszelgett Elike keze nyomán válogatottan egészséges kukorica, vagy amurszemmel nézve kívánatos tigrismogyoró a horgokon; bizony, nem keltette fel egyetlen hal étvágyát másnap sem.

Zsombor az utolsó éjszakát a parton virrasztva akarta tölteni, ám nemsokkal sötétedés után eleredt az eső. Rövid ideig tűrt a terebélyes ernyő alá húzódva, majd hirtelen elhatározással kitekerte a „cájgokat”. Botjait egy fatörzshöz támasztotta a merítőszákkal együtt, és a tartórúdról leemelt horgászernyő óriási gombája alatt a kerti ház felé igyekezett a sustorgó záporban.

– Nem maradok tovább – hátrált be a terasz ajtaján. Messzire kinyújtott kézzel összecsukta az ernyőt és kívül a fal mellé támasztotta. – Majd hajnalban megpróbálom.

Megfordult. Az asztalon gyertya égett, s Elike úgy ült a párnázott padon, mintha rá várt volna. És úgy is volt.

– Reméltem, hogy bezavar ez a vacak idő – mosolygott a férjére, aki a szemközti székre zökkenve, pulóvere ujjával itatta le arcáról a vízcseppeket.

– Minden rendben van, Eli? Jól érzed itt magad?

– Igen, csodálatosan – Az asszony feléje csúsztatta leborított tenyerét. – Szeretném, hogy neked is szép estéd legyen, hal nélkül is… Boldog évfordulót, Zsombi!

A férfi néhány pillanatig értetlenül nézett a kék-fehér műanyag kütyüre, aztán tétova öröm csillant a szemében: – Ez… Ez egy teszt?

– Igen, drágám; méghozzá pozitív és nyolchetes!

Alig virradt, amikor az esőtől lucskos fűben Zsombor kióvatoskodott a főcsatorna partjára. A vödörben lögybölve leöblítette az ujjait, hogy eltüntesse az ébresztő kávé mellé elszívott cigaretta füstszagát. Friss csalit tűzött a horgokra, és a mandulaillatú masszával megtöltött etetőkosarakat a szemközti nádfal elé lendítette. A horgászfotelhez hátrált, de leülni már nem maradt ideje, mert a jobb oldali botja nagyot rándult, és mint a gémeskút rúdja, billent előre a bottartó villában. Feszült a zsinór, karikába hajlott a bot, és a visító fék erejére fittyet hányva rohant a hal mind távolabbra. Sokáig küzdött vele anélkül, hogy látta volna, mígnem vagy negyven méterrel odébb felfeküdt a vízre a kifáradt amur. Még kétszer-háromszor megpróbálkozott a szabadulással, s végül szinte aléltan csusszant a merítőszákba.

Zsombor már nem is dobott újra. Izgalomtól remegő tagokkal, s a győzelem mámorától kóválygó fejjel ült a ponyvaszékben, és boldog tétlenséggel figyelte az első napsugarak aranyküllőin botladozó páragomolyok játékát. Autóajtó csapódására eszmélt: szemben, a túlsó parton ott állt az ismerős, szürke Renault. A rézsűn az Öreg lépdelt lefelé, a kocsi utasablakából kíváncsian kandikált ki egy szőke női fej.

– Jó reggelt, benzinkutas barátom! Akadt-e valami?

Zsombor máris a víznél termett, kötelénél fogva felhúzta a haltartót: – Tizenhét-negyven!

– A mindenit, az már valami! Szót fogadott, és a feleségével jött?

– Igen, de a feromonok alaposan megtréfáltak. Ki kell egészítenem a tapasztalatát: a várandós nők feromonjára fittyet hánynak az amurok, viszont a „várandós apáké” nagyon hatásos!

– Ha jól értem… hát akkor gratulálok! – intett az Öreg, és az autóhoz ballagott. Mielőtt beült, még egyszer visszanevetett: – És köszönöm a jótanácsot, de azt hiszem, mi már ahhoz kissé idősek vagyunk…

*     *     *

19.

HULLÁMOK

– folyóvízi kesergő –

A bökényi zsilip alatti kövezésen állok, a Körös partján. Tűnőfélben a hajnali derengés lilás szürkesége, hullámzó libegésű gémek kiáltanak le rám reccsenő méltatlankodással. Távolabb, a tőkefoki torkolat irányában rétisas siklik méltóságteljesen a repülők kondenzcsíkjaival összekarcolt égen, kitárt szárnyai végén tárt ujjak az evezőtollai. A sas láttán meglódul a szívem: ma már nem a méretei – inkább a ritkasága miatt királyi madár…

Lomhának, álmosnak tűnik még a folyó sodra, mintha éjszakai szendergéséből ébredezne. Itt-ott loccsanva gyűrűzik a víz, villámgyors balinok és ezüst pikkelypáncélt viselő süllővitézek űzik ott az apróhalak rajait. Gomolygó párák lebegnek a felszínhez tapadva, s amikor hátam mögött, a fák koronája felett kiragyog a nap, röpke időre aranyködbe vész a túlpart.

Pergetőbotomat[1] lógatva kis ideig pihentetem kimarjult vállamat. Ki tudja, hányszor dobtam már pirkadat óta! Halk berregéssel ladikos horgász közeledik a csongrádi Körös-torok felől. Elém ér, intve-bólintva köszönünk. Már túlhalad rajtam, amikor kézjelekkel még „elhadarja” a kérdést: – Van-e? Mekkora?

Bizony, nem kell nagyon eltávolítani a két mutatóujjamat egymástól, hogy ne hazudjam nagyobbnak azt a sovány balint, amit nem sokkal előbb engedtem vissza. A ladik kisvártatva eltűnik a régi duzzasztómű osztószigetének takarásában, néhány kísérő hullám loccsan csendesen a lábam előtt, majd újból csend vesz körül. Elkomorodva arra gondolok: rögtön itt a nyár, ami másféle hajókat vonz, hullámverésükkel együtt…

Előző nyáron a Tiszán horgásztam, a közúti híd utáni kőszórásnál, az egykori „Böldi rév” tájékán. Odaát, a szentesi strandon olyan élénk, vidám volt az élet, hogy sötétedésig a fogás miatt semmi aggódni valóm nem volt: szinte percenként-ötpercenként indult ki valamilyen vízi jármű a stégek felől; motorzaj hasogatta a fülemet, a köveket ütemesen paskoló tolóhullámok pedig minduntalan meghátrálásra kényszerítettek fröcskölésükkel. Volt a hajók között egy, amelyik első pillanattól végképp ellenszenvessé vált vörös-fekete színével, üvöltő motorjával, félelmetes száguldásával. Fekete Ördögnek neveztem el.

Két nap után – megunva a szemközti nyüzsgést – sebtében autóba dobáltam a holmimat, és felköltöztem a bökényi duzzasztóhoz. Fogást nem nagyon, inkább nyugalmat remélhettem a Körös sekély vizénél: Kunszentmártonnál a szint mínusz 150 alá esett a vízállásjelentés szerint. Tábort vertem, és az alkonyi fényváltásban „főpróbát” tartottam körösi pergetésből. Néhány tapasztalatlan, vakmerő kölyökharcsa üdvözölt, mohón kapkodva csábító műcsalijaim után; a terepszínbe öltözött, nyálkás fogadóbizottságot víznek eresztve, hamar hálózsákba bújtam. Többet reméltem a hajnal hűvösétől, ezért nem is erőltettem az éjszakai dobigálást.

Pirkadatkor megint a balinok aprónépe ámítgatott, szinte nem akadt olyan dobásom, hogy ne küzdött volna egy-egy fiatal fenekeszeg a wobbler hármas horgán. Hanem a nagyja következetesen odaát, a bedőlt fák takarásában rabolt; mintha valamilyen műszerrel centiméterre kimérték volna, mi az a távolság, ameddig el bírok dobni!

– No, majd a déli újrázáskor! – bizakodtam. Régi tapasztalat, hogy dél-egy óra tájban ismét megjön az étvágyuk, s olyankor a kapitális példányok kimerészkednek vadászni a sodorvonal határáig. Ám nem lett ráadás, mert tizenegy óra tájt elszabadult a POKOL. Csongrád felől erősödő dübörgést hallottam, holott semmilyen borulás nem jelezte égiháború közeledtét, az ártéri fűzfák lombja zöldesszőkén fürdött a napfényben. Szoborrá bénultam, amikor a Körös kanyarulatából kirobbant a Fekete Ördög. Azonnal ráismertem, az előző napokban éppen elégszer bosszankodtam miatta a Tiszán.

Szinte feküdt az oldalán, magas vízfüggönyt vágva-söpörve vette az ívet. Az egyenes folyószakaszhoz érve olyan sebességgel repítette robajló motorja, hogy csak a kilje[2] érintette a vizet – már amennyi maradt alatta. Méter magas, romboló hullámok keltek a szinte gázolhatóvá apadt folyóból, csattogva verték kétoldalt a part rézsűit. A duzzasztósziget előtt a hajó láthatatlan vezetője elvette a gázt, a hajó teste letottyant a vízre. Lassan megfordította a sodrás, szinte irányítatlanul csorgott lefelé. Arc nélküli röhögcsélés, kiabálás hallatszott a sötétített üvegű kabinból, aztán váratlanul felbőgött a motor, és a Fekete Ördög vízből kipattanó lövedékként indult vissza a Körös-torok felé.

Aznap még egyszer tartott víziparádét, nem mondhatnám, hogy felhőtlen örömömre. Rajta kívül két vízisí-csapat, és egy diszkózenét harsogó jacht próbálta elkápráztatni a „nagyérdemű közönséget” – ami rajtam kívül a riadtan szárnyra kapó madarakból és a néma türelmű ártéri erdőből állt. Kisstílű szereplő maradt hozzájuk képest az a versenycsónak, amelyik nem a hajózási oldalon, hanem a szűk, épített zsilipkapun süvített tovább felfelé, Szelevény irányába.

Nem is dobtam már. Magam mellé tettem a horgászbotom, és csak ültem a parton, néztem a sekély, zavaros vizet. Azon töprengtem, hogy a Körös hova tudta, – s meddig tudja még menekíteni a halait, élőlényeit a fenékiszapot is felkavaró hullámok elől? Hol a morál, a Szabály, a TÖRVÉNY – ami megakadályozza végre, hogy az ember a kivagyiság, a teljesítmény részeg bódulatában tönkretegye még azt a keveset is, ami megmaradt az egykor oly gazdag vízi világból?!

Nem egy nagyhírű tavon elektromos működtetésű motorok hajtják már a csónakokat, s szélcsendben tehetetlenné vált vitorlásokat. Vajon miért nem kap akkora figyelmet és védelmet ez a keskeny folyó? Mert ezt nem látja Európa, nem látja milliós turistaözön? Óhatatlanul dobbant gondolataim közé a gyanakvás: talán éppen az onnan kitiltott „kapitányok” tették át székhelyüket – és viharzó hajószörnyeiket – a kevésbé szembetűnő, érintetlen vizekre!

Sárga kenu siklik a part mentén, idősödő pár ül benne. Magamban elismeréssel adózom az ősz hajú férfinak, amint határozott evezőhúzásokkal lendíti felvíz ellen a könnyű hajót. Megmelegedő lélekkel, s némi irigységgel figyelem őket egy ideig, annyira megragadó az összetartozásuk bája.

Búsan merengve ülök a kövezésen. Fáj a szívem, és nem akarom, hogy nyár legyen, mert a napfény, a meleg, a strandidő előcsalogatja a rakétasebességű motorcsónakokat. Nem akarom, mert akkor újra kedvet kapnak vízre szállni azok, akik féktelenül meg akarnak élni mindent, ami őket szolgálja – nem törődve a pusztítással.

Telik az idő, s talán mit sem használ, ha egy magamhoz hasonló hangya küzd globális megváltó gondolatokkal… Már visszafelé, a városnak tart a sárga kenu. Elég közel halad el ahhoz, hogy parti gubbasztóhelyemről belelássak. A nő lába előtt letépett sárga nőszirom[3] kévéje hever a csónak alján. Tudom, hogy csak az Iriszlói-holtág természetvédelmi területén szedhették. Nem volt elég egy szál, emlékeztetőnek a selymes szirmú virágmező csodálatos látványára: mind kellett, a semmitérővé múló minden…

Szomorúan nézek utánuk: – Talán már tavaszt sem érdemel ez a világ?

*     *     *

18.

ÁLLATI MESÉK

I.

A TÜCSÖK ÉS A HANGYA

Nem egészen úgy történt ám, ahogyan La Fontaine megírta annakidején! Elárulom most, az elején: a jó öreg Jeanra egyik éjszaka rátört néhány titkosrendőr, és halálosan megfenyegették, hogy szőjön valami hihető koholmányt a gazdaságpolitikai koncepció áldozatává vált tücsökről.

– A terjesztésére ne legyen gondja – mondták –, majd megoldjuk bevert szájról-szájra…

Ezenkívül beletetetik az Alaptanterv 4. osztályos anyagába: rövidesen mindenki ezt a verses verziót fújja kívülről, nem pedig az ellenzéki lapok által közölt száraz tényeket! Biztonság kedvéért szórólap formájában is teríteni fogják, aktivista hangyák segítségével.

A tücsök jól menő zenei vállalkozás tulajdonosa volt. Esküvők, céges rendezvények, baráti- és születésnapi partik, koncertfellépések… Egyszóval, pörgött az élete, és családjának nem volt gond a megélhetés.

A hangyák és a méhek már akkor is szövetkezeti-, illetve alapítványi szerveződésben végezték csoportos tevékenységüket (a teljesség és a rend kedvéért itt meg kell jegyezni, hogy a dögbogarak is megpróbálkoztak valamiféle részvéttársaságot alapítani, de kezdettől fogva bűzlött a dolog). A hangyaszövetséget Bolynak hívták, a méhek alapítványát Kaptárnak. Mindkét cég elnök-vezérigazgatója nő volt: magas petesejt-számmal és hatalom-hozta, alacsony IQ-val rendelkeztek, – ezenkívül a beosztottjaik életével és fizetett szabadságuk kétharmadával… Hagyománytiszteletre hivatkozva itt is, ott is „királynő” titulussal illették a cégvezetőt, a dolgozókat pedig alattvalóknak nevezték – és ezt szépen be is vette a szappanoperákon mosott agyú rovartársadalom.

– Óh, milyen romantikus! Óh, milyen korhű! – lelkendeztek, és szaporán csápolt mindenki. A bigott imádkozósáska kérésére értük szólt a következő erdei mise, azonban a litánia elkerülte az ateista direktor-diktátorok figyelmét, mintha nem történt volna semmi se.

A Boly és a Kaptár vezetője csúcstalálkozót tartott. A konferencián elhangzottakat ötszáz évre titkosították, ám a mezei poloska révén annyi kiszivárgott, hogy a légtér és a talajközeli szint felosztásáról tárgyaltak. A kartellgyanús egyezmény közfelháborodást keltett, ezért a két nagyfőnök megkereste a Rovarköztársaság soros vezetőjét azzal az ötlettel, hogy valami műbalhéval el kellene terelni a rovarpolgárok figyelmét.

Egyik szavamat a másikba ne öltsem: a rovarállam elnöke egy jól fejlett szürke tetű volt, akit sleppjével együtt vastagon kenegetett édes mézgával a két multi cég, – ám ha érdekük úgy kívánta, gátlástalanul megfejték az egész vezérkart. Olyan szövevény volt ez a kapcsolat, mint a poros pókháló az istálló sötét sarkában: láthatatlan és erős.

(– Kikérem magamnak, engem hagyjanak ki a hat órai hírekből! – méltatlankodott a nyolclábú szövőmester.)

– A TÜCSÖK! – harsogta a kabóca, a rovarhíradó szócsöve. – A társadalmi elvárásokkal szemben, szabadúszóként uralja a teljes szórakoztatóipart. Kétes szerződései vannak, és fennáll a többrendbeli adócsalás gyanúja!

Csíkos egyenruhájú katonadarazsak kísérték az idéző hatóság elé a megszeppent zenészt. A meghallgatásokat követően előzetes letartóztatásba helyezték, s addig fogva tartották, amíg a Boly és a Kaptár közötti kartell-ügylet által felkavart virágpor leülepedett, akkor szép csendben szabadlábra helyezték. Szegényt annyira megviselte az igazságtalan eljárás, hogy teljesen lefogyott. A derékbősége még hagyján, de a combja olyan sovány lett, mint a tücsöké… Újra dolgozni kezdett, azonban az ellenőrző- és elszámoltató hivatalok nem tévesztették szem elől többé.

A két mamutvállalat nemsokára újra a figyelem középpontjába került, hiába próbálták a ganajtúró bizottsággal fűszőnyeg alá söpörtetni a rájuk kenődött matériát. A Kaptárt keletről származó alapanyag felhasználásával és termékhamisítással vádolta a fedelesszárnyú rovarmédia, a Bolyt pedig spejzok fosztogatásával. Ez utóbbi már csak amiatt is szembeszökő aljasság volt, mert éppen ez a szövetkezet a természetes hulladékok hasznosítását tűzte fennen lobogtatott zászlajára, csillag helyett.

– ISMÉT BEBIZONYOSODOTT, HOGY A TÜCSÖK GAZDASÁGI ÉLETÜNK BŰNBAKJA! Bocsánat a képzavarért, de cenzorunk, a betűzőszú nem talált megfelelőbb kifejezést – magyarázkodott a híreket felolvasó fülbemászó.

A cingár előadóművészt megint vád alá helyezték, a köztemetéseken szolgáltatott gyászzene könyvelési hanyagsága miatt.

– De hát, kérem, ezekért a kísérőzenékért nem is kaptam honoráriumot! Jóformán köszönetet se – tiltakozott a tücsök.

– Csak semmi „dehátkérem”! Az én megszólításom „Tisztelt Bíróság”! – förmedt rá a moly, dühében felkrákogva némi gyapjúlisztet. – Átfuttatott bevallási tételként nem jelenítette meg könyvelésében a semmit, tehát eltitkolta. A jóformán köszöneteket sem tudja számlákkal igazolni, ezért bizonyítási eljárást nem tartok szükségesnek; két hónapi, bogáncs-magházban végrehajtandó zabhegyezésre ítélem!

Mire szerencsétlen tücsök letöltötte a büntetését, megjött a tél. Omladozó, hideg otthon várta, élelemtartalék és begyűjtött tüzelő nélkül. Imádott gyerekei előzőleg eminens tanulói voltak a konzervatóriumnak; az ítélethozatal óta nem járhattak gyakorolni, s most éheztek, alig bírtak cincogni a gyengeségtől. Hű feleségét munkáltatója, a takácsatka azonnali hatállyal kirúgta a szövetosztályról… Férje nyakába borulva zokogta: – Mi lesz velünk, Cini-cini?

A tücsök önérzetét sutba dobva indult a szomszédjához, alamizsnát kunyerálni. Az úton összébb húzta magán kopott frakkját, s megtörten vánszorgott előre a gonosz decemberi szélben, ami hullott levelekre nyomtatott szórólapokat sodort mindenfelé.

Mit csinált a Tücsök nyáron?

Csak muzsikált hét határon.

Aztán jött a tél a nyárra,

s fölkopott a koma álla.

Szomszédjában élt a Hangya.

Éhen ahhoz ment panaszra,

s arra kérte, egy kevéske

búzát adjon neki télire.

„Búzát? - szólt a Hangya sógor. -

Már ez aztán sok a jóból!

Tél elején sincs búzád már?

Hát a nyáron mit csináltál?

„Mit csináltam? Kérem szépen,

muzsikáltam - szólt szerényen

Tücsök mester. - Aki kérte,

nótát húztam a fülébe!”

„Nótát húztál, ebugatta?

No hát akkor - szólt a Hangya -

járd el hozzá most a táncot!

Jó mulatságot kívánok.”

*     *     *

II.

A HÁROM FOLT

Hol volt, hol nem volt: volt egyszer egy üveghegy, de addig jártak rá a derék, hanyatt-esős üvegestótok, hogy egyszer csak elfogyott. Az óperenciás tengernek meg betett a globális felmelegedés… Így aztán – üveghegy és óperenciás tenger híján – Gátéron innen, Csongrádon túl húzódik a 451-es számozású főútvonal aszfaltos, fekete csíkja. Hogy honnan ered, s hová tart, azt csak a vasorrú Közútkezelő Vállalat tudná megmondani, – ám nem kérdezünk ilyesmit, mert okulás szempontjából ennek egyáltalán nincs jelentősége.

Ez a kérdés sokáig nem jutott eszébe annak a nagybajszú és még nagyobb fülű mezei nyúlnak sem, amelyik ott élt az út közelében, a kónyaszéki természetvédelmi területen. S merthogy baknyúl volt, bakugrásnyi távolságon belül megvolt mindene, amit szeme-szája megkívánt. Mentaleveles réti legelő, zsenge lóhere, szemmel gazdagon megszórt, learatott kukoricaföld; és ha szotyolázni támadt kedve, hullott napraforgómag is bőven akadt a közeli tarlón. Ajzószerekkel nem élt, a szintetikus anyagokat – például a műtrágyát – kifejezetten utálta. Erős jellemét mi sem bizonyította jobban, mint hogy napjai nagy részében fű vette körül, mégsem szívta…

Vadászok nem járták a természetvédelmi területet, s ha nagy ritkán róka, vagy szökevény tanyai kutya tévedt arra, az sem jelentett különösebb veszélyt a nyúl számára. Messziről kiszúrta őket a szikes semlyéken, és farokpompomját vígan billegtetve úgy otthagyta őket, hogy csak úgy porzott! Mi tagadás, önteltté vált, s azt hitte, őt már nem érheti semmi baj.

Ahogyan ez lenni szokott, unalmassá vált a nagy jólét. A párzási idő még messze volt, ezért a nyúl elkezdett töprengeni, mivel töltse a kötelező nemzés előtti szabadságát. Olyan nagyravágyó ötlet villant a nyúlfarknyi eszébe, hogy örömében bukfencet vetett a levegőben: nekiindul kideríteni, hová vezet az út büdös, fekete szalagja!

Kutyagolni nem volt kedve (már csak a szó iránti ellenérzésből se), a baktatást méltóságon alulinak érezte, – kiállt hát stoppolni az út szélére. Látott ő olyat eleget! A közeli parkolóban rendszeresen állt egy-két hosszúhajú kétlábú, rebegtették a szempillájukat meg a mellső lábuk ujjait, erre hipp-hopp megállt egy nagy bamba gumilábú lény, és eldübörgött velük. Hová? Hát, biztosan az út titokzatos végére!

Sokáig álldogált a szegélyvonalon, integetett az úton suhanó járműveknek, de nem állt meg egyik sem.

– Biztosan nem látnak – gondolta a nyúl, és kihúzta magát, amilyen magasra csak tudta, úgy kalimpált a füleivel. De bizony, hiába!

– Hát persze, hiszen ezek a bumfordi monstrumok csak előre néznek a világító szemükkel! – csapott a homlokára. – Ki kell állni eléjük, hogy észrevegyenek!

Nosza, úgy is tett: peckesen kiállt a közeledő kamion elé és várta, hogy megálljon. Azt ugyan várhatta! Egy pillanat alatt vége volt. A tovarobogó jármű alatt, a nyúlárnyékvilágba tartva még arra sem maradt ideje, hogy a hagyománynak eleget téve gyorsan lepergesse élete fontosabb filmkockáit: nyuszi ül a fűben, kisnyúl a káposztával, a nagy dinnyerágás… Ott feküdt némán, mozdulatlanul az úton, a zúgó kerekek két nyomsávja között.

Arra szállt egy szarka, és az árokból kinőtt bokor tetején himbálózva nézelődött. Egyszer csak meglátta az elgázolt nyulat.

– Ni csak, ni csak: csemege! Csemege! – recsegte, és csőrében összefutott a nyál. Leröppent, és már készült belecsípni a dögbe. Abban a pillanatban haragos morgással odaérkezett egy teherautó. A szarka az útpadkára rebbent, onnan kiabált utána válogatott szidalmakat. Elcsendesedett a forgalom, megint összeszedte a bátorságát, s visszaugrándozott a nyúltetemhez. Igen ám, de mire nekiízeledett volna a terülj-terülj nyulacskámnak, megint jött néhány jármű, és menekülnie kellett. Látványos próbálkozásai odacsaltak egy másik szarkát.

– Kilóg a zamatos bele, hegyes csőröm vágom bele! – kiabálta.

– Na tessék, egy fűzfán kelt poéta… Azt hiszed, nagyszájú, hogy lenne még belőle akár egy cafat is, ha nyugodtan falatozhattam volna?

Most már ketten igyekeztek hozzájutni a finomsághoz. Felváltva röppentek oda, ám minden kísérletük kudarcot vallott: alig fogtak hozzá a lakomázáshoz, máris közeledett valami az úton. Csüggedten üldögéltek a bokron, valami csodára várva, – hanem a mohóság és a türelem nem egy bokron terem…

– Fogjunk össze! Koma, jössz-e? – cserregte a verselő szarka.

– Igazad van, a nyű essen a rímfaragó fészekaljadba! Ketten csak lehúzzuk az útról, és utána zavartalanul jóllakhatunk. – bólogatott a másik. Amikor egészen a gátéri sorompóig tisztának látszott az út, nekifogtak a logisztikai műveletnek. Húzták, húzták megfeszülve a vadnyulat, de az bizony meg se moccant.

– Sikerül majd, semmi vész: enyém lesz a nagyobb rész! – bátorította magát pihegő pihenés közben a költői vénájú tettestárs.

– Ó, nehogy indulj már valamilyen lírai pályázaton a verseiddel! – gúnyolódott lihegve amaz. – Még meg találod nyerni… Inkább szedd össze magad!

Nekigyürkőztek megint, és cibálták az ebédnekvalót, ahogyan csak bírták. Lábukat megvetették a kátyúk szélén, kidülledt szemmel rángatták a dögöt, de az változatlanul egyhelyben maradt. Hogy is ne maradt volna, hiszen kétfelé húzták, mert mindkettő magának akarta megkaparintani a zömét! Mivel nem csak a szemük guvadt ki, hanem a fülük is bedugult az erőlködéstől, nem hallották a sorompónál összetorlódott járműkonvoj közeledő dübörgését.

Nem tudom, Ezópusz[1] mester, vagy a hazudós La Fontaine milyen tanulságot hámozott volna ki ebből a történetből, belemagyarázva valamit a nyúl nagyravágyásába, vagy a naiv költészet becsmérlésébe, esetleg a széthúzás veszélyeit hangoztatva. Tán még politikát is csináltak volna az ügyből…

Mindenesetre, mikorra én odaértem, három laposra taposott foltot láttam az aszfalton. Egy nagyobbacska, vadas színű, kivasalt gereznát, kétoldalt fehér-fekete tarkaságú tollcsomóval.

*     *     *

17.

MÁTRIKULA

(avagy a járvány vége)

Nemcsak izgalmas és érdekes, de ilyenkor, nyáron egyenesen áldás a munkám – gondolja a családfakutató, miközben a kisvárosi plébánia tékájából kiemel egy vaskos fóliánst. Odakint vakító napfény gyötri a hunyorgó világot, a perzselő hőségtől sárgultan hullong az akácok levele, némelyik fa már újra virágozni kezd kínjában. Itt bent, az ódon falak között csupán akkor jut eszébe a már-már elviselhetetlen kánikula, ha a félig csukott zsalugáterek keskeny sávján át az utcára, a szemben magasodó templom homlokzatára pillant; salétromtól hámló sárga vakolata olyan, mintha olvadó arany csúszna le gyűrődve-rogyadozva a falakon.

Egyedül van a teremben. Mencike (teljes nevén özvegy Horváth Vendelné, Lugosi Emerencia), aki a sekrestyési teendőket végzi, teljes nyugalommal hagyja magára. Sokszor járt már itt, szinte munkakapcsolatban vannak, s az asszony tudja, hogy megbízhat benne: ő bizonyosan nem fogja az anyakönyveket – Mencike ízes szóhasználatával mátrikulákat – sem megrongálni, sem jogtalan információszerzésre felhasználni. Így aztán magányosan, zavartalanul dolgozhat; nagyritkán akkor támad egy kis seppegő, halk beszéd a helyiség másik végében, ha valaki bejön időpontot egyeztetni esküvőre, keresztelésre, vagy temetésre. Hát igen: annál az íróasztalnál jegyzik elő a jövő kutatni valóját…

Tegnap délután bukkant rá 1743. január 19. dátummal Gyézsényi Miklós születési adatára a Kereszteltek Könyvében. Apja Paulus Gyézsényi, anyja Juditha Bozó, a keresztszülők: Michael Kótsó és Veron Ürmös. Sok év tapasztalata és sok elvesztegetett idő tanította meg arra, hogy ilyenkor egyből a szülők házasságkötését célszerű vizsgálni, hiszen a házasulandók életkora mellett szerepel az ő szüleik – de legalább az apjuk – neve is, ami nagyon megkönnyítheti a visszakeresés folytatását. Jegyzetelés közben elmosolyodott, mert arra gondolt (immár sokadszorra), hogy a sok egyszerű, talán még olvasni sem tudó embernek milyen „egyalkalmas felemelkedés” a nevét latinul leírva viszontlátni. Éppúgy, mint az esküvői fehér kesztyű, a hímzett keresztelési pólyaszalag, vagy a „szentmihálylova[1]” az utolsó úton…

Indult volna ismét a faliszekrény felé, csakhogy Mencike határozott, derűs hangja megállította: – Majd holnap, kedves Péter! Látom, hogy szimatot fogott, de nézzen az órára: már elmúlt négy óra! Tudja, hogy türelmes és engedékeny vagyok – viszont ma jön hozzám az unokám, és palacsinta-vacsorát ígértem neki…

Ahogyan a fonalat szokás felgombolyítani, úgy halad most vissza adatról-adatra a régmúlt felé. Kikeresi a megfelelő időszakot felölelő Esketések Könyvét. Röviddel később mutatóujja megáll a lúdtollal írott dőlt betűk felett: Paulus Gyézsényi 35 éves és Juditha Bozó 26 éves özvegy… Ebből a házasságból született tehát Miklós, akitől egyenesen levezethető napjainkig a Gyézsényi nemzetség felderítendő ága. Bár a családtörténet szempontjából nem tűnik fontosnak, megszokott alapossága arra készteti, hogy mégis utánanézzen a feleség előző házasságának. Hiába böngészi visszafelé, sorról sorra a neveket; Bozó Judit nevét nem találja araként, még tizenöt évvel előbb sem – amin túl már tényleg értelmetlen keresni. Valószínűleg házasokként származtak ide valahonnan.

– Talán ez még segíthet: TEMETETTEK KÖNYVE, 1702-1761. – Óvatosan lapoz, nehogy megtörjön, vagy behasadjon a megsárgult, érdes papír. – Hátha itt megtalálom a megbízóm özvegyen maradt ősanyjának – egészen pontosan szép-ükanyjának – első férjét…

*

A lapátkerék tiltóját[2] régóta nem volt miért felhúznia Szente Miklós vízimolnárnak: a vaskos deszkapalánk teljesen belemohosodott az eresztő vájatába. De minden hajómalom őrletni való híján rostokolt itt tavasz óta, a Tisza kanyarulatában… A többit még nyárelőn, a zöldárral szárazra vitette reménytelenségében a gazdája, és hazaköltözött, a falubeli otthonába. Meghalni.

Szente Miklós az irtózattól, és valami ösztönös távolságtartási szándéktól vezérelve ott maradt a folyó hátán kis családjával, távol mindentől és mindenkitől. Falujában – éppúgy, mint bármerre az országban – dúlt a mirigyláz.[3] Szinte nem volt nap, hogy a közelben elhaladó halászok ladikjukból át ne kiabálták volna néhány ismerős halálhírét a malomhajóra.

– Möghalt az öspörös úr is. A kántor mán három hete… Magunknak temetünk, szentségök nélkül, mer’ a városi plébános nem gyün ki. – kesergett a minap egyikük, aki magányosan kecézett[4]. Aztán nemsokára ő is elmaradt, örökre.

Teltek a hetek. A két gyerek, Pistika és Rozika jól bírta az elszigetelt életmódot – az anyjuk már kevésbé… Leginkább a vele egyidős fiatalasszonyokkal folytatott terefere hiányzott neki, de vágyakozott a messzi városban élő apja és testvérei után is. Nem kapott hírt felőlük, így nem tudhatta, hogy élnek-e egyáltalán, vagy mindannyiukat elragadta már a fertelmes ragály, a pestis.

Fogytán volt a vámnak kivett korpás liszt a fedeles szuszékban. Miklós gondterhelten nézte a kevéske kenyérnekvalót: alig néhány sütésnyit lehet összekaparni a láda alján. De mi lesz azután? Halat mégse ehetnek hallal… A választ egy lovakkal vontatott, felfelé tartó kofahajó kormányosától kapta: – Úgy látom, mester uram, nem nagyon kopik a göröndő[5]… Lejjebb, Mindszenten lenne munka bőven! A két házhajóról kihalt a molnár, az uradalmi úszómalom bérlője megszökött, pedig arrafele mán múlófélben van a csoma. Az őrgróf úr intézője bérmolnárt keres, a vámon felül pénzjuttatást is ígér… Én a kend helyibe’ próbát tennék!

A vízimolnár nem sokat tépelődött. Nagy lehetőség ez a kényszerű tétlenségben! Parthoz húzatta a malomhajót, s olyan hosszú kötéllel kötötte a cövekekhez, hogy nagyobb vízszintváltozást is kiálljon. Ha a domíniumnál megkapja az állást, téli apadás előtt felevez, és szárazra teszi a két úszótestet.

Az asszony eközben a ruházatot, ágyneműt kötötte batyuba, majd a konyhai edényekből válogatta össze a legfontosabbakat. Kis zsákba szedte a kevéske lisztet is.

– Jaj, a mosószerszám! Majd’ elfelejtöttem… – kapott a homlokához. Visszasietett, és kisvártatva hozta is a négylábú mosópadot, meg hóna alá szorítva a sulykolót. Átrakodtak a zsákhordó csónakba, a gyerekeket a ruhanemű közé fészkelték, és elindultak a víz árjával lefelé.

– Isten lögyön velünk! – sóhajtotta Szente Miklós, mielőtt elsőt húzott volna az evezővel.

– A kegyelmes Isten segítsön bennünket! – vetett keresztet a felesége is.

A Pallavicini uradalom négyköves hajómalomja újabb építésű volt a sajátjánál, de Miklós hamar kiismerte magát a gépezet korszerűbb részein. Alaposan kitakarította a dohosodással fenyegető járatokat, az őrlőköveken vésővel újravágta a réneseket[6], felfrissítette a rovátkolást. Az őrgróf úr tiszttartója elégedetten figyelte az új molnár szorgalmát, s a megélhetést kereső Szente joggal remélte az anyagi fellendülést, és bizakodva gondolt a hosszabb megtelepedésre. Nem kellett a malomházhajón élniük, beköltözhettek az üresen álló révészházba. Majd’ három éve nem lakta senki…

Csak ez a malom járt messze környéken, a járványtól megfogyatkozott lakosság idehordta az őrölni valóját mindenfelől. Szakadatlanul zakatolt az eresztőgarat, duruzsoltak a kövek. Hogy győzze a munkát, a vízimolnár már segédet is vett fel maga mellé; családját vesztett, középkorú, dolgos férfit. Fiatal inast nem kaphatott, azt a korosztályt egyelte legkíméletlenebbül a fekete halál.

Akkor még falu volt ez a Tisza-parti település, főutcáján esős időben a szekerek tengelyéig ért a sár – ha esett volna, ám augusztusi aszály sújtotta a vidéket. Átoknak érezték az újabb csapást a falubeliek, pedig talán éppen a gyógyírt hordozta magában: mind kevesebben betegedtek meg a pestistől, halottak is jobbára a hosszabb ideig szenvedők közül estek. Az elöljárók már tervezték a körmenetes hálaadó szentmisét, és újra szóba került a fogadalmi Szentháromság-szobor felállíttatása. A vízimolnár felesége egyre bátrabban járt el vásárolni főzéshez, varráshoz, és nem tiltották már a gyerekeket sem a hasonszőrű játszópajtásoktól. Aztán megtörtént a baj.

Alkonyattal Pistika és Rozika hazafelé tartott a délutáni játékból. Vidáman rúgták a langyos, lomha porfellegeket, de azért igyekeztek, mert szigorú édesapjuk megkövetelte, hogy sötétedés előtt otthon legyenek, bárhonnan is. Anyjuk éppen kinézett, s megnyugodva fordult volna be a házba, amikor azt látta, hogy a kisfia megtántorodik, és a földre rogy. Felállt, szinte azonnal; arca poros volt, orrából sötét vércsík futott a szájára.

– Édösanyám! – kiáltotta riadtan csengő hangon a kislány. – Pistika bevejte a’ ojját, oszt’ véjzik!

A fiú kábán állt, két kezével a fejét fogva, majd ájultan összeesett.

Judit kimondhatatlan fájdalommal élte át mindhármuk szenvedését, végső küzdelmét. Pistika lázas testét a hatodik napon rettenetes görcsök rántották össze, végül kimerülten elcsendesedett. Aztán az apjuk következett, majd Rozika.

– Mér’, plébános úr? Mér’ köllött az Úristennek ez a három ártatlan lélek? – zokogta a parókia hűvös irodájában, majd megcsendesedve sírogatott: – Nem tanált arra érdemös latrokat?... Legalább azt hagyta vóna, hogy a kislány helyött engöm írjonak be a mátrikulába…

Megüresedett tekintete a félig csukott zsalugáterek keskeny sávján keresztül a szemben magasodó templom homlokzatára tévedt. Rezgő könnyein át a salétromtól hámló sárga vakolat olyannak látszott, mintha olvadó arany csúszna lefelé a falakon, gyűrődve-rogyadozva.

*

A történész nem neveket, adatokat lát már az anyakönyvben, hanem sorsokat, családok tragédiáit. Döbbenten lapoz visszafelé: azonos családnevűek itt is, ott is, sorban egymás után, több éven keresztül. Már 1738 elején is! „Andreas Süli, Emericus Süli, Maria Süli, Alexander Süli, Clara Balog (uxor Andreas Süli[7])…” Aztán újabb család, és néhány sorral lejjebb megint másik. Csoda, hogy a kis faluban egyáltalán maradt életben valaki!

Mereng a múlton, de megakad a szeme a Bozó néven, és figyelme újra a kutatásra összpontosul. Itt van, amit keresett: „Nomina Defunctorum* 1742. August. Obyt in Domine* Stephanus Szente 6 Annorum* (Nom. matr. Juditha Bozó), Nicolaus Szente 33 Annorum (Nom. matr. Elisabetha Szakál), Rosalia Szente 4 Annorum (Nom. matr. Juditha Bozó)” [8]… és Szente Rozika neve alatt vastag vonal szeli át az oldalt, az egykor vörös tintát barnává érlelte az idő. Nagy, szálkás betűit olyan indulattal írta a plébános, hogy a metszett lúdtoll nyoma néhol kettős vonallá nyílt, és körülötte apró tintapettyek permetét szívta magába a merített papír: Et super hoc morbo absumptis – A járvány véget ért.

*

Az asszony nem lázadt már Isten akarata ellen, de a hálaadó szentmisén a templomajtónál maradt, a koldusok padja mellett. Fáradtnak, összetörtnek érezte magát. Mélyre hajtott fejjel térdelt, a templomhajón végigzengett az „Agnus Dei…”[9]. Remegés tört rá hirtelen. Szédült, megémelyedett a gyomra, torkába csomós nyál tolult.

Számomra is bevégeztetett, Uram! – gondolta. Felállt, és kezével támaszt keresve kitámolygott a templomból. Összegörnyedt, és görcsösen köhögve hányt. Lassacskán megkönnyebbült, s ekkor hasára szorított tenyerében rezdülésszerű, apró koppintást érzett… Kisvártatva ismét, többet egymás után.

– Magad nem maradhatsz, Judit. – mondta csendesen Gyézsényi Pali, a molnársegéd. – Az intéző előbb-utóbb kitösz a házbul. Árva vagyok én is, de hát tudod… Ha hozzám gyünnél, beszélnék a tiszttartó úrral, hogy bérölnénk a malmot; annyira értök mán hozzá! Mög a nevemre vönném űtet[10] is, oszt’ lönne apja… Neköm mög… családom…

*     *     *

TISZAI „TRIPLA-RETÚR”

Bárhogyan is gyötörtem az agyam, ennek a tiszai históriának nem tudtam különb címet kitalálni… De kérdem én: talán a „tripla leszúrt Rittberger” normálisabban hangzik, – csupán, mert az a szóvirág egy közismert sportág televényéből hajtott ki?

A főszereplők nevét nem véste kőbe a történelem, és joggal remélem, nem hibáztam rá véletlenül sem a valódi nevükre, midőn bérmaszülőként elkereszteltem őket Kakat Pistának, Vetődi Lalinak és Hancsik Gábornak; gondolom, ilyen nevek megyeszerte sincsenek, nemhogy Csongrádon! Bár meglehet, hogy a Körös-torokban régóta közismert a világutazó triumvirátus esete, és a környékbeliek mindegyike jót derült már rajta, legalább egyszer…

A kalamajka ott kezdődött, amikor Hancsik Gábor úszóstégje egy nyáreleji zöldár alkalmával önállósította magát, és az álmos ringatózást megunva, tényleg úszni kezdett a Tiszán. Persze, a legsötétebb éjjel szökött meg, s az örvénylő víz hátán szó szerint nyomtalanul tűnt el. Hűtlensége fájdalmasan érintette Hancsikot, de vele együtt gyászolt Kakat és Vetődi is. A cimborák – közös horgászat címén – gyakran összejöttek a városi gát alatt kikötött létesítményen. Olyankor hármasban az utolsó cseppig kifacsarták egy fonott demizsonból a Bokroson szűrt nedűt, és betyáros makacssággal bámulták a mozdulatlan kapásjelzőket.

Szóval, elúszott a horgászstég! Napok múltán hozta a hírt az árvízvédelmi töltésen zümmögő telefonvezeték, hogy a hordókra épített ponton fennakadt a mindszenti komp drótkötelén. Az ottani révészek parthoz vontatták és kikötötték, árvíz múltával érte mehet a jogos tulajdonosa és hazaviheti. Apadásig hagyott időt a Tisza bőven, hogy Gáborunk üzenete Mindszentre érjen: többféle palack és műanyag kanna válogatott tartalmával fogja leróni férfias háláját a találkozásnál, addig is őrizzék a szökevényt!

Lázasan készültek a stég hazavontatására, Kakat Pista szegecselt törzsű alumínium motorcsónakjával. Az ’ötvenes évek szovjet járműiparának „Kazanyka” névre hallgató remeke megfelelőnek tűnt a feladathoz. Egyetlen hibájául azt lehetett felróni, hogy motorja eléggé mohón szürcsölte a benzint. S ott lesz majd a ponton tehetetlen súlya, felvíznek[1]! A harminc kilométernyi víziút oda-vissza megtételéhez jócskán kellett tartalék üzemanyaggal számolniuk.

A kitűzött napra már úgy nekiszelesedtek, hogy ha rajtuk múlott volna, a kellő mennyiségű benzint és innivalót bepakolva (főként az utóbbira irányult a figyelmük), nekiindulnak egy falat ennivaló nélkül. Még jó, hogy mindhármukra gondot viselt egy-egy odaadó nőszemély, így a fedélzetre került egy garaboly is, szilárd halmazállapotú útravalóval megrakva.

– Ne aggódjatok értünk, estére megjövünk! – intett búcsút feleségének Gábor és Pista (Vetődi Lali esetében a lelkes csókdobálás Czagány Katinak – úgymint gyűrűs menyasszonyának – szólt). A „Kazán” motorja feldübörgött, és a csónak gyorsuló iramban tartott a reggeli napfény csillámaival játszó sodorvonal felé.

Hajh, mit érezhetett Kolumbusz, az Újvilág felé hajózva! Hőseinknek dagadt a keble, kigombolt ingük lobogott a menetszélben. Legszívesebben állva utaztak volna végig, csak hát a meg-megbillenő csónakban állva nem lehetett inni… Márpedig kortyolni kellett a vállalkozás örömére, ezért leginkább ültek. Végül annyira belejöttek az üldögélésbe, hogy Mindszentre érve már kissé nehezükre esett felállni.

No, volt ám üdvrivalgás mindkét részről: a stégmentő csapat szeszgőzös derűvel hujángatott, a révészek meg a partra adogatott flaskák és boroskannák mennyiségén elámulva: – Huhú, ehhöz mink kevesen vagyunk ám…

Meg is invitálták a csongrádiakat rögvest: – Addig sēhova a hűvösbül, ameddig mög nem fonnyad a bográcsba’ ez a kis bürgehús; lögyön mit lēöblögetni!

Mi tagadás, jobban is esett a révészház melletti fák árnyékában kvaterkázni, mint a rekkenő déli melegben, egyből fordulni hazafelé a vontatmánnyal. Kiürült néhány pálinkásbutykos, a bográcsban csupán némi odaszáradt pörköltszaft maradt, és az egyik műanyagkannát is alaposan meg kellett már dönteni, hogy poharakba kerüljön az alján lötyögő jóféle kadarka. Elapadt lassacskán a mondandó is, a csongrádiak szedelőzködni kezdtek: Kakat Pista csurig töltötte a benzintankot, Gábor és Lali az úszóstéget béklyózta a csónak mögé.

– Köszönjük a becsületes megőrzést, a szíves vendéglátást!

– Fáin gyerökök vattok! – csavarta feljebb a barátság örökmécsesének lángját Sulyok Péter, a révészek brigadérosa. – Néha direkt is elengedhetnétök ezt a pontont, akkor gyühetnétök gyakrabban is errefelé!

Persze, ezt ő sem gondolta komolyan…

Akkoriban tisztességes emberfia nem foglalkozott téli-nyári óraállítgatással (legfeljebb, ha a meccset követő sörözésből túl későn settenkedett haza, a hitvesi ágyba), – ennek ellenére szépen rájuk esteledett, mielőtt a baksi kanyart elérték volna. Pista tapasztaltan mindig a lanyhább sodrású oldalra irányította a vontatmánnyal nehézkesen haladó csónakot, mégis szinte nyögött kínjában a Kazanykára szerelt Vihar[2] motor, a megkettőzött teherrel birkózva. A csanyi Köves-saroknál sebzett vérmedveként hördült néhányat és leállt. Kifogyott az üzemanyag.

Kakat nekihuzakodott a következő tankolásnak, eközben Vetődiék is jelezték az „utántöltés” igényét. A palack kétszer is körbejárt, mire a benzintartály megtelt, és még az akkor kelő hold szeme sarkában is könny rezgett, amikor Hancsik Gábor baritonján felzengett a nóta: – A kanyargó Tisza partján, ott születtem…

Belekapcsolódtak aztán a többiek is, és mintha a nótázástól megtáltosodott volna a csónak, érezhetően sebesebben szelte az álmatag, lapos hullámokat. A vártnál sokkal hamarabb villantak elő balról az utcalámpák fényei.

– Hogy a bánatba… – csodálkozott Kakat Pista. – Nem is vettem észre, mikor jöttünk át a vasúti híd alatt!

– Vigyázz a fejedre, itt áthúztak valami drótkötelet! – figyelmeztette Vetődi. Drótkötél… Komp… De hát ez olyan, mintha… Nem olyan, hanem az: nem Csongrádon, hanem újra a mindszenti átkelőhelynél voltak! Ezért haladtak hát olyan könnyedén… A tankolás alatt az áramlat megforgatta a hajtóerő híján tehetetlenné vált szerelvényt, s ők arra indultak el a csillagfényes sötétben, amerre a csónak orra állt, vagyis éppen folyásirányba, lefelé.

A révészeket még ott találták, a rönkből hasított nehéz asztal körül üldögéltek a hűvösödő estében. Nem akaródzott nekik hazamenni: belefeledkeztek az ajándékba kapott bor ízlelgetésébe. Elámultak kissé a cimborák újbóli felbukkanásán, de hamar úrrá lettek a helyzeten, három vastagfalú üvegpoharat kerítve.

Éj-hosszat danáztak, adomáztak, pajzán hódítások emlékein csámcsogtak, időről időre öblös férfikacagás harsogott az ártéri fűzfák alatt. Így köszöntött rájuk a virradat. Früstükre Gáborék előhozták az elemózsiás kosarat, hogy a szakajtóruha alatt rejtőzködő sonkát, csípős kolbászt megosszák reggelire a mindszenti komákkal. Mire becsattintották a halasbicskákat, már indítani kellett az első kompjáratot. Rövidre fogott búcsúzkodás után hőseink ismét nekivágtak a hazavezető útnak.

Irgalmatlanul tűzött a délelőtti nap, vasabroncsba szorítva mámoros fejüket. Kókadoztak, szédelegtek, nyelvük száraz taplóként tapadt a szájpadlásukhoz. Hiába kutattak a batyuban víz után, csak fél üveg pálinkát találtak. Nem nagyon kívánták, ennek ellenére nem tartott sokáig…

Pöfögve vánszorgott felvíznek a motorcsónak. Túlhaladtak a Szarka-szigeten, amikor a „Vihar” benzintartálya – a reggeli indulás óta már másodszorra – kiürült. Pista sorra emelgette a marmonkannákat, de bizony üresen kongott mindegyik.

– Mondtam én, hogy lefelé csak vitetnünk kellett volna magunkat a vízzel… Mennyi benzint elpazaroltunk, mert valaki hajóskapitányt játszott: bőven elég lett volna két visszaútra is! – zúdította tehetetlen haragját Kakat Pistára Gábor.

– Szomjan veszünk a víz hátán! – temette magukat elvi síkon Vetődi Lali. – Hacsak…

Tompult agya meglódult, és briliáns ötlet szikrája sercent belőle: ha visszacsorognak a Labodárig, kigyalogolhatnának a Vidre-éri erdészházhoz. Lesz benzin, enni-innivaló, és nem utolsósorban Lali hosszú idő után megint találkozhat az erdész csinos lányával, akibe aktuális menyasszonyát, Katit megelőzően volt belebonyolódva… Kótyagos fejével egészen rendjén valónak érezte, hogy egy találkozás erejéig felélessze az elhamvadt szerelem tüzét.

Vastag, erős fatörzshöz hurkolták sietősen a csónak kötelét. A Vidre-ér gátján Lali vezette a menetet. Legényesre igazította a lépteit, délcegnek érezte a testtartását, – valójában botladozva talpalt, a többiekhez hasonlóan.

Az erdőmestert elszólították valahova a hivatali teendők, lánya egyedül fogadta a díszes kompániát. No, nem olyan érzelmesen, mint Vetődi remélte; sőt, egyáltalán nem tanúsított semmiféle romantikus hajlandóságot az izzadtan, borostásan, pálinkabűzösen eléje tántorgó Lali iránt. Fintorogva, meglehetősen rideg hangon az erdészházhoz közeli fácánnevelő telepre irányította őket; szerinte a jószággondozó olyan ember, akivel minden vonatkozásban szót értenek majd… Ez a megállapítás tökéletesen illett Kornyik Andrásra, aki a bajba jutott tiszai vándorokkal megegyező – bár még radikálisabb – világnézetet vallott. Megalapozottan kapta ismerőseitől a „Korhelybandi” kitüntető elnevezést! A vízivást egyenesen fertőző bajforrásnak tartotta (pedig az alsómajori artézikútnak kristálytiszta, zamatos hozama volt), ezért inkább valami homályos, „háromemberes[3]” vinkóval kínálta az érkező követséget. Nem csoda, hogy késő délután, a két kölcsönbe kapott benzineskannát cipelve még roskadtabb állapotban bandukoltak vissza a folyóhoz.

Amint kitámolyogtak az ártéri fák közül, földbe gyökerezett a lábuk, – a motorcsónak a hazavágyódó horgászstéggel egyetemben szőrén-szálán eltűnt. Á, nem úgy van az: csupán elvéthették az irányt, és másik helyen értek ki a partra! Csakhogy az önámító bizonyosság hamarosan szertefoszlott… Kakat Pista ráismert a kikötőcövekké avanzsált faderékra, még a kötél horzsolása is meglátszott a kérgén. A Tisza hullámain ringó vízialkalmatosságok addig rángatták a pányvát, míg a sebtében rávetett bog kiódzódott, és párba kötve újból nekiindultak a folyó hátán, Mindszent felé.

Gáborék rövid kupaktanácsot tartottak. Úgy döntöttek, hogy visszaballagnak, és a fácántelepen éjszakáznak. Majd szül a holnap valami újat… Korhelybandi a visszatérő csapat tiszteletére tyúkpaprikást ajánlott fel vacsorára, amit – más tyúknemű nem lévén kézközelben – egy kiselejtezett fácánköltő kotlósból kívánt megvalósítani. A lázas, sovány kotlós húsa vég nélkül rotyogott a kotlában, de bizony kőkemény maradt, mint a százéves varjú. Talán még harmadnapra sem puhult elrághatóvá, – ám erre a próbatételre már nem adatott lehetőség, mivel a rendszerető erdész kora reggel felrakatta a három jómadarat a legelső, Csongrádra tartó teherautó platójára.

Innen a történet olyan röviddé és kézenfekvővé vált, hogy szinte nincs is mit mesélnem róla. Hogy mit kapott otthon a levitézlett társaság, jobb nem firtatni… Viszont a Mindszenten újra befogott úszóstégért és csónakért a kibontakozó emancipáció jegyében Hancsik felesége és Kakatné utazott el, a Szegedre tartó gőzhajójárattal. Czagány Kati nem tartott velük, ő halogatás nélkül nekifogott Lali helyett új vőlegényt keresni. A két derék asszonyság csónakostól-pontonostól még aznap délután kikötött otthon, a téglával burkolt városi gát lábánál.

Hát, nagyjából így esett, hogy harmadszori nekifutással hazakerült az elcsavargott úszóstég. Lassacskán helyreállt mindenütt a családi béke, bár kisebb perpatvarok során Kakat Pista és Hancsik Gábor galád módon még sokáig felemlegette féltékenységében a végkifejletet. Merthogy, ugye a két feleség nem vitt magával Mindszentre fizetségül semmit; hanem akkor ugyan mivel honorálták a tudvalévőleg nőcsábász révészeket?! Azokat a senkiházi, alávaló, hitvány, iszákos…

*     *     *

HARCI KUTYA

Nem akarta ellopni a kutyát: egyszerűen befogadta, – holott most már pontosan tudta, ki a gazdája. Befogadta úgy, mint néhány éve, elcsavargott kölyökként…

Akkor tavasz volt, napfényben fürödtek a belvárosi házak sárga, hámló falai, és a parkban korán ébredt méhek zsongtak a mézgától ragacsos rügyek, csöndes szépségű virágok illatától megrészegülten. A nyugdíjas állatorvos hazafelé tartott a reggeli bevásárlásból. Egyedül élt a könyvtárral szomszédos villában, melynek beépített utcai homlokzata eltakarta a kíváncsi szemek elől a hatalmas kertet; csak a tető fölé magasodó fenyők és hársfák árulkodtak a rejtett éden dús zöldjéről.

A ház közelében apró, élénk, barna-fehér tarka kölyökkutya körözött fáradhatatlanul az utcán. Mellészegődött minden járókelőnek, a hozzátartozás határozottságával követte őket néhány lépésnyit, majd mulatságos, oldalazó mozgással visszafutott, és újrakezdte az eldobott joghurtos műanyagpohár görgetését. Felfigyelt a sarokvasak nyikorgására, pár pillanatig félrebillentett fejjel tanulmányozta a kapuboltozat mély árnyában eltűnő alakot, aztán szaporán utána indult. A zár nyelve már mögötte kattant.

– Hát te, hogy kerültél ide? Te, kis baltafejű… Elszöktél a gazdádtól? – hajolt le hozzá az idős férfi. Hangja barátságosan dörmögött, a kezében lógó táska érezhetően finomságokat rejtett, ezért a kölyök eltökélten leült előtte. Hátsó lábait oldalra kinyújtotta kerek pocakja mellett, s farkával lelkesen verdeste a terméskőből rakott járdát: – Szerintem nekem éppen itt van a helyem…

A lakásba érve az öreg állatorvos fogasra akasztotta a felöltőjét, a bevásárlószatyrot a konyhai pultra rakta.

– Na gyere, hadd lássalak! – Felemelte a kiskutyát, átballagott vele a rendelőbe. Régóta nem használta már a helyiséget, de minden műszer és eszköz úgy maradt a helyén, hogy kézre álljon, ha szükség lenne rá… A vizsgálóasztalra állított „páciens” bátran viselkedett, bár a fémlapon csillanó néhány csepp jelezte, hogy kissé megilletődött a magasságtól.

– Hm… Bullterrier vagy, minden bizonnyal; egészséges, jól táplált kan, nagyjából tizenhat hetes. Harcos, kemény házőrző leszel, ha megnősz! Hanem itt nem maradhatsz örökre. Gondolom, egy rakás pénzért vett a gazdád, és talán egy kisfiú szomorkodik most utánad… Majd kiplakátollak néhány helyen, hátha a környéken laknak, és érted jönnek.

A harmadik napon jelentkeztek érte, telefonon. A megbeszélt időpontban kivitte a ház elé a kölyköt. Lesötétített üvegű, fekete autó kanyarodott a járdaszegélyhez. Egy család ült benne: elől a felnőttek, hátul egy kisfiú. Tagbaszakadt férfi szállt ki a kormány mögül, néhány foghegyről odavetett szó után átvette a kiskutyát, és a leengedett jobb oldali ablakon át az asszony ölébe lódította. Mormogott valami köszönésfélét, amíg a vezetőülés felől került. Fojtó, nehéz dízelfüst maradt utánuk.

– Nem is ez az arcátlan, felsőbbrendű viselkedés bánt. Nem vártam én hálálkodást! – csóválta a fejét az állatorvos. – Hanem annak a kis baltafejűnek a szeme, ahogy nézett, amikor elvitték; mintha felelős lennék a sorsáért… Mintha valamiképpen mégiscsak hozzám tartozna!

A kutyaviadalokat egy- másfél havonta, rendszertelen időközönként rendezték egy isten háta mögötti, elhagyott majorban. Olyankor terepjárók, pickup-ok és felső kategóriájú személykocsik sorakoztak az udvar feltöredezett, gödrös betonján. Kívülről lerobbant, üres istállónak tűnt a betonpanel barakképület, de belül alig emlékeztetett valami az egykori állattartásra. Teljesen kiürítették, s a jászlak, abrakos vályúk helyén rácsos szállítóboxok sorakoztak, az élet-halál harcra képzett kutyákkal.

Egy barna-fehér mintázatú bullterrier és egy amerikai staffordshire küzdött a hordozható elemekből összeállított arénában. Már-már fülsiketítővé fokozódott a hangzavar: a ketrecekben sorukra váró ebek némelyike üvöltve harapdálta, rángatta a rácsot, magasabb téteket ígérő fogadók kiáltása röpködött ide-oda, a két tulajdonos vérbe borult szemmel, ordítva próbálta a kutyáját nagyobb harci kedvre buzdítani.

A fekete, fényes szőrű amstaff robosztus alkatával, a bőre alatt feszülő, látványos izomkötegekkel jóval esélyesebbnek tűnt a győzelemre, ám az alacsonyabb termetű, kosorrú bullterrier kiszámíthatatlan támadásait alig-alig tudta elhárítani. Már több helyen vérzett, de a kapott sebek nem gyengítették az állóképességét. Sorsa akkor pecsételődött meg, amikor a fürge bull váratlan fordulattal tarkófogásból torokharapásra váltott. A staffordshire leroskadt, de nem adta fel: fektében elkapta ellenfele mellső lábát. Állkapcsainak iszonyú szorításában reccsentek a csontok, szakadtak az inak…

Döndülve kivágódott a vaslemez ajtó.

– Tűnés! Jönnek a zsaruk, most hagyták el a várost! – hadonászott magasra tartott mobiltelefonjával egy alak az ajtónyílásban. – Húzzon mindenki a francba, az erdőn át!

Villámgyors, de előre megtervezett menekülés következett. Néhány perc alatt platókra, csomagtérbe dobálták a kutyás szállítórekeszeket és a küzdőtér szétkapcsolt elemeit. Az autók egymás után tűntek el az erdőbe vezető út kanyarjában. A gyilkos dühvel és halálmegvető kitartással küzdő kutyákat ezalatt hasztalan próbálták szétválasztani.

– Csinálj, amit akarsz, az enyémnek már úgyis annyi! – lihegte a staffordshire gazdája, és futva indult kifelé. – Engem nem kapnak el a kutyád szájzára miatt, az biztos!

A férfi lesújtott baseball-ütőjével, a saját kutyájára. Tompán csattant a kíméletlen botütés a bullterrier tarkóján. Feszítő pecekkel kiszabadította a fuldokló amstaff szájából az eszméletlen kutya roncsolódott lábát, felnyalábolta, és szapora léptekkel a fekete autó csomagtartójához cipelte.

Az odaérkező rendőrök már senkit sem találtak a majorban, csak egy kimúlt amerikai staffordshire terriert, az istállóépület betonpadlóján fekve... Acélfényű szőrén még nem alvadt meg a vér.

*

Nem akarta ellopni a kutyát: egyszerűen befogadta, – holott most már pontosan tudta, ki a gazdája. Befogadta úgy, mint néhány éve, elcsavargott kölyökként, csak most eldöntötte, hogy nem átmenetileg… Ez a kutya végleg hozzá tartozik már: arra a mindöröknyi időre, amennyi még összekötheti egy öregember és egy kutya életét.

A bullterrier sokáig feküdt életjel nélkül, elnyúlva az autó mögött, a térkővel kirakott udvaron. Szemerkélő esőben tért magához. Néhányszor megrezzent a füle, majd bávatagon kinyitotta a szemét. Az első látvány, ami lassacskán határozott képpé állt egybe az agyában, a résnyire nyitva maradt utcai kapu volt. Hogy tudta-e, hova indul el jót remélve, emberi elme nemigen tudná megmondani; vajon ösztönözte-e valami emlékké kristályosodott bizalom… Támolyogva, három lábon sántikált a parkon át, néha megállt, és kókadozó fejjel erőt gyűjtött.

A szikár, egyenes tartású öregember óvatosan kerülgette a gyorsan elvonuló zápor tócsáit. Megállt, hogy összecsukott ernyőjéről lerázza a vizet, ekkor pillantotta meg a sétány első padja mellett fekvő kutyát. Karikába kucorodott teste folyamatosan remegett, előretartott lábát szörnyű seb csúfította el, szinte csak a bőr tartotta egybe. Amikor egymásba kapcsolódott a pillantásuk, az idős férfi lassú léptekkel odament és mellé guggolt: – Te vagy az, a kis baltafejű… Megismertelek!

A bullterrier halkan szűkölni kezdett. Érezte, hogy a valósággá vált, majdnem elfelejtett oltalom hajol ismét fölébe.

Tulajdonképpen ezzel teljesedett be, itt véget ért ez a kutyahistória – bár az események utórezgései még sokáig foglalkoztatták a városka lakóit. Hosszadalmas huzavona kezdődött, miután egy férfi saját kutyáját vélte felismerni az öreg állatorvos által sétáltatott csonkalábú bullterrierben, és visszakövetelte. Ám követelés ide– fenyegetés oda: az öregúr makacsul állította, hogy Balta az ő kutyája, és senkinek nem adja, semmi pénzért.

– Balta! Honnan szedte ezt a hülye nevet… Na, de mindegy: feljelentem a vén szivart, és a hatósági döntés ellen nem tehet semmit. Addig meg csak hadd etesse! – vigyorgott kajánul cimboráira a kigyúrt, nagydarab alak.

Az egyik helyi újság Facebook-oldalán parttalan vita alakult ki az olvasók között. A hozzászólók egyik része „jószándékú, de leépült agyú” kutyatolvajnak titulálta a nyugalmazott állatorvost, a másik tábor a jogait fitogtató tulajdonos nem éppen tiszta előéletéről, és titkos kutyaviadalokon vállalt szerepéről osztott meg részleteket…

Kisebbfajta ítélőszéknek is beillő sokadalom jelent meg a helyszíni szemlén: önkormányzati ügyintéző, hatósági állatorvos, gyepmester, rendőrök, az állatvédő szervezet képviselői – és persze a „felperes”. Felsorakoztak a kapun belül, s velük szemben, a ház mögötti őspark bokrainál az öregember állt. Mellette fegyelmezetten ült a barna-fehér tarka bullterrier: bal mellső lábának alsó része hiányzott, és sima szőrén át jól látszottak a nyakát, marját borító hegek dudorai.

Az ügyintéző ismertette a tényállást, majd megkérte a kirendelt állatorvost, hogy végezze el az eb chipjének azonosítását a vélt tulajdonos által benyújtott egészségügyi kiskönyv alapján. A hatósági állatorvos – miközben laptop-táskája cipzárjával babrált – feszengve nézett nyugdíjas kollégája szemébe, de az higgadtan bólintott: – Végezd a dolgodat, Gábor! Ne légy rám tekintettel, tudom, hogy ez a kötelességed…

A beültetett chipet azonban többszöri próbálkozással sem sikerült megtalálni a kutya bőre alatt.

– Nem érdekel a rohadt csippjük, meg az sem, ha egy balfék nem tudja, hol keresse! – fakadt ki mérgesen a feljelentő. Mindeddig nyugodtan álldogált győzelme biztos tudatában, bőrdzsekije zsebébe dugott kézzel, de most arca elsötétedett az indulattól, és hadonászni kezdett: – Ha az én kutyám, hallgat rám, nem igaz? És akkor viszem, punktum!

Szemét a kutyára szegezte, pattintott az ujjával és maga mellé mutatott.

– Traján, hozzám! – sziszegte. Az állat nem mozdult. Ostorként csapott feléje a következő parancs: – Traján, IDE!

A kutya felemelkedett ültéből (maga elé tartott csonka lábával a vadat megálló vizslákra emlékeztetett), megfeszítette a nyakát és vicsorogva hörgött.

– Miii… Miazisten?! – fuldoklott dühében a férfi. Megoldást keresve nézett körül, pillantása a gyepmesteren állapodott meg: – Van magánál nyeles hurok, vagy ilyesmi?

– Kérem… – szólt halk, tiszta hangon az idős állatorvos a közelebb álló rendőrnek. – Legyen szíves, mondja meg neki, hogy a kutyám nem tűri az ismeretlenek hangoskodását! És kérem, távozzanak: e pillanattól kezdve indokolatlan az itt tartózkodásuk, és nem szeretnék alaptalan zaklatásért feljelentést tenni…

*

Most tél van. Locspocs, semmirekellő, koromsáros tél. Innen, a fűtött nappaliból nézve azért még ez is elviselhető. Az öregember a fotel mély öblében hátradőlve mereng. Azon gondolkodik, hová tűnhetett az a chip; talán elcsúszott a bőr alatti kötőszövet, az izomhártya mentén, és lehet, hogy éppen a szétmart alsó lábszárba került… De mi történt volna, ha megtalálják és beazonosítják? És mi történik megannyi más kutyával?

A fotel melletti szőnyegen fekvő Balta most csendben felül, mintha tudná, hogy gazdája gondolatai az ő sorsa körül forognak. Megnyugodva szusszan és ereszkedik vissza, amint fején érzi a könnyű, öreg kéz érintését.

*     *     *

14.

SZÁMHÁBORÚ

(Azok a bájos ’hatvanas évek)

Egyszerű és derűs volt az élet mifelénk a ’hatvanas évek második felében. Eladdig a falunkban hírét sem hallották a Beatles nevű kapitalista mételynek, de a modern világ kezdett beférkőzni a paraszti háztartásokba; például tudatlanságunkban már nem akartuk felmelegíteni – a dunsztosüvegben forgalmazott körömpörkölthöz hasonlóan – az olajoshal-konzervet… Ünnepi alkalmakkor a szegedi „jugópiacon” csencselt susogó, barna orkánkabátban feszítettek a csanyi népek, – ha esett az eső, ha nem. Olyan méltósággal viselték az eldobható, egyszeri használatra tervezett amerikai csodát, mint a nemesek Zrínyi idejében a hermelin prémjével szegett kacagányt!

A makacsabb gazdák arcán réges-rég’ lelappadt a túlbuzgó téesz-agitátorok kezenyomának az emléke; sőt, mostanára a legtúlbuzgóbb aktivista is szépen meggyógyult a szentesi kórházban, miután az éjszaka sötétjében tökrészegen beleesett átmenetileg egy gazdátlan vasvilla összes hegyébe. Kétszer egymásután, megkésett revans gyanánt…

Az öntözőbrigád vezetője szerint Bürgés Matyi sógor „mán csak színészködött, ha sántítani kezdött a bal térgyit fájlalva”. Hihetetlennek tűnt ebben a békés időszakban, hogy néhány esztendővel előbb célzatos rugdosással terelték az önkéntes betagosítás[1] irányába. Talán igaz se volt!

Zenitjén tündökölt a kolhoz-idill: az emberi verejték értéke néha már elérte a napi egy egész munkaegységet[2]! Zárszámadáskor ugyan legtöbbször nem osztottak nyereséget, de a háztáji gazdaság révén mindig csurrant-cseppent valami… Mint a vasárnapi ebéd végén a keményhabú sör, a csatos üvegből. Vajon emlékszik-e még valaki az ízére, s a mennyei áhítatra, ami a gyermeklelket eltöltötte – apai engedéllyel hörbölvén a kesernyés, fehér habot?

A templomhajó boltozatáról egyetlen huszonöt wattos, csupasz izzó lógott hosszú kábelen: a Hatalom mindössze ekkora fényességet engedélyezett az Isten Házában. Viszont a marxista eszme jelképe is veszített kissé a ragyogásából: a Tanácsháza fatornyán szélkakaskodó ötágú vörös csillag belső világítása évek óta nem akaródzott megjavítódni, – majd egyszer csak leszerelték, mindenestül (sokak örömére, ám azoknak rémületére, akik azt hitték, kitörőben van a következő ellenforradalom)…

Felszabadulásunk Ünnepén[3] pedig mit merészelt Galli János, az úttörőzenekar karnagya? Szembeszállt a tanácselnöki utasítással, mely szerint „Szóljon a zene, mialatt a vendég elvtársak reggeliznek!”

– Kérem, ezek a gyerekek hajnal óta zenés ébresztővel járják a falut. Nem engedem őket játszani, amíg teát és reggelit nem kaptak!

Én – a tizenhárom éves, kistermetű bé-trombitás – akkor kóstoltam életemben először virslit, maróan csípős mustárt…

Lassacskán lazulni kezdett, egyre tágult a fojtogató hurok, de még sokak torkán ott volt a nyoma.

A tsz-elnököt, az agronómust és a titkárt a hivatalában vagy értekezleten elvtársnak szólították, ellenben a szocialista termelőszövetkezet ügyeit intéző jogtudor megmaradt ügyvéd úrnak éppúgy, mint a tanár úr, mérnök úr és a plébános úr – bár ez utóbbit a VB[4]-titkár röviden csak vén csuhásnak nevezte a háta mögött… Szemtől szembe meg sehogy, mivel a templom táján járva mereven balra tekerte a nyakát (az átellenben lévő pártház felé), hiába pisszegett rá mutatóujja mögül a kőből faragott Nepomuki Szent János.

Nekünk, falusi suttyóknak semmilyen galibát nem okozott a titulusok útvesztője, tudathasadás nélkül vészeltük át az úttörőmozgalom és a hittanoktatás közötti ingajáratot is… Mert az emberfiát kedden délután az iskolában katekizmusra tanította a káplán, csütörtökön ugyanabban a teremben őrsi gyűlést tartottunk. Egyedül Kovács Jóskába szorult olyan makacs pásztorvirtus, hogy nem cserélgette a ministránsok fehér karingét a vörös nyakkendővel! Hétfőnként szó nélkül, lesütött szemmel hallgatta végig az osztályfőnöki feddést, laza testtartása felért egy egészalakos vállvonogatással. Az iskolai úttörőcsapat akadályversenyére sem jött el, lemondva a várva várt számháború szívdobogtató izgalmáról, – egyúttal megkockáztatva a távolmaradásért járó megrovást, a kilátásba helyezett két pofonnal együtt.

Őrsi zászlókat lengetve, vidáman meneteltünk a Tiszához vezető úton. Az akadályverseny állomáshelyein időről időre megállva végrehajtottunk valamilyen feladatot, – ami természetesen az állomásparancsnok-tanár szakmai profiljába illett. Az énektanárnő ellenőrzési pontján harsogott a „Mintamókus”, meg az „Amuri partizánok dala”; Pusztai tanár úr pedig ravaszul ötvözte a földrajz- és biológia témakört, a fák oldalán tenyésző mohák és zuzmók segítségével történő tájékozódás kérdésében. A testnevelő tanár vizesárok fölé feszített kötélen hajszolt át bennünket, majd a Tisza ártéri erdejébe érve várt ránk az utolsó megmérettetés – vélhetően a sarlóval és kalapáccsal pallérozott, zsendülő világnézetünk próbatételéül. Soha nem tudom meg, kinek az agyában született meg a kegyetlen ötlet, s ki engedte tízegynéhány-éves gyerekekkel végigjátszatni azt a morbid komédiát… Az igazság kiderítésében nem számíthatok senkinek a segítségére, mert erre még kevesebben emlékeznek, mint a sörhab kesernyés ízére. Pedig ez sokkal keserűbb.

Merthogy Tarczal Béla, szeretett történelem- és magyar-szakos tanárunk (akiről azt pusmogták, hogy rendszerellenessége miatt száműzte hozzánk a káderpolitika), ez a jóérzésű, humanista magyar nem önszántából tette, abban biztos vagyok! Tőle joggal vártunk ilyesféle kérdést, az erőszakos császári verbuválásokra célozva: – Milyen történelmi időszakhoz köthető a következő katonadal keletkezése?

És énekelve idézte volna:

– „Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik,

     De Májlandban[5] harminckettő látszik.

     Inkább nézem az abonyi kettőt,

     Mint Májlandban azt a harminckettőt!”

Ehelyett a tanár úr öregesen fátyolos, kedvetlen hangon olvasta egy cetliről: – A feladatok teljesítése során egyik társatok életét vesztette. Állítsatok neki emléket!

Ma is ugyanazt a viszolygást érzem… Próbáltunk pontszerző ötleteket kitalálni, de a megdöbbenés valódi tragédiává emelte lelkünkben a tébolyult elme briliánsnak hitt sziporkáját, és nem voltunk többre, másra képesek, mint az előttünk járó, – vagy utánunk következő csapatok. Kis sírhantot kapartunk a morzsalékos hordalékföldből, majd fűzfaágakból összetákolt keresztet szúrtunk a végébe, rácsomózott úttörőnyakkendővel.

A délutáni számháború élményéből alig maradt meg bennem valami. Fásultan, kábán botorkáltam a bokrok között, nem is védve igazán a homlokomra gumizott kartonlapon a négy számot: 3683… Az első leolvasott áldozatok között voltam.

Tarczal tanár úrral mintha a saját sorsára mondattak volna óment[6] az akadályverseny erdejében… Boltozatos, bölcs homlokáról az élet mihamar leolvasta a láthatatlan számokat, s az év végi jegyet már nem ő írta be a naplóba. Pap temette, szenteltvízzel-füstölővel; Kovács Jóska fekete szoknyában, fehér karingben ministrált az atya mellett – mi pedig osztályonként felsorakozva álltunk a széles gyalogúton, vörös úttörőnyakkendőt viselve, előírás szerint. Talán a bájos ’hatvanas évek végén ebben az ideológiai kavalkádban nem is találtak semmi furcsát és kivetnivalót. Akkoriban így volt érdekes és sokszínű a világ!

Hanem azt már én sem tudom felidézni, hogy követte-e későbbi retorzió[7], amiért némelyik nyakkendős pajtás megszokásból keresztet vetett a gyászszertartás alatt, tisztelgés helyett…

*     *     *

13.

TÉLI TÜCSÖKSZÓ

Létezik olyan kohézió[1], amire az állatlélektan professzora sem találna tudományos magyarázatot, de tán még laikus feltételezésbe sem bocsátkozna! Magam is értetlen fejvakarászással állok a jelenség előtt, hiszen alföldi vadászként hozzászoktam, hogy én üldözöm a rókákat, s mindenféle fortéllyal próbálom őket lépre csalni, – a ravaszdiak pedig borzadnak a szagomtól, viszolyognak a hangomtól, és észvesztve menekülnek előlem. Ám a Bakonyban mintha visszáján hordanák a vörös kacagányt…

Béla mágnesként vonzza a dúsfarkúak népét: képesek rafinált mutatványokat kitalálni a szórakoztatására, annyira igyekeznek a közelébe férkőzni. És ezt a vonzódást nem lehet csak úgy, egy rosszalló megjegyzéssel elütni: – Túl sok arrafelé a róka!

Több ilyen attrakciónak voltam szemtanúja, akárhányszor vele tartottam a Bakony szélső ereszeit elfoglaló vadászterületen.

Koratavaszi alkonyon óvatoskodtunk a vadkörtés liget szélében álló magasleshez, ami nevére rácáfolva, eléggé alacsonynak épült. Odaérkezésünkkor jobbról, a cserjével borított hajlatban már kint legelészett egy gím; megújuló barkás agancsa – bársonyos dudorokban végződve – meghaladta növekedésben a szemág és az agancsszár közötti ívet. Sikerült észrevétlenül elhelyezkednünk a kakasülőn, a fiatal bika gyanútlanul pákosztoskodott tovább, üdén sarjadó fűszálakat csipegetve a barna, leroskadt tavalyi kotú közül.

Hiába figyeltünk éberen minden mozgásra, megfoghatatlan volt a pillanat, amikor a tehenekből álló rudli feltűnt a tölgyerdő sötét tömbjéhez közeli vackorfák alatt. Szó szerint ott termett a nyolc-kilenc tarvad: gömbölyded lágyékú, vemhes tehenek fiatal, karcsú ünőkkel vegyesen. A vezértehén előbbre lépett, és megállt egy göcsörtös fatörzs takarásában.

– Most figyelj, mindjárt kiszúr bennünket! – súgta Béla. A fa mögül előbukkant a finom metszésű, kitágult orrnyílásokkal szimatoló hosszú, csontos fej, s már perdült is vissza a „madám”, magával sodorva a többieket. Szemvillanásnyi idő alatt üressé vált a ritkás pagony, – de csupán néhány pillanatra.

Hiába figyelmeztette veszélyre a szarvashölgyek menekülése: fiatal róka baktatott elő ugyanabból az irányból. Talán az imént még le is kellett kushadnia egy kő, vagy rönk takarásában, nehogy legázolják… A ligetet kettévágó erdei úton nekitelepedett, és szorgalmas vakaródzásba kezdett. Rókáéknál ez a művelet ugyebár akként zajlik, hogy a delikvens – megunván a bolhák követelőző rajcsúrozását – ültében végigrugdalja hátsó lábának körmeivel a hónalját, hasát, oldalát: ahová és ameddig elér a kérdéses végtag.

A rőt bolhacirkusz-tulajdonos tovább indult, de nemigen töltötte el elégedettséggel az iménti bundaápolás eredménye. Néhány lépés után megtorpant (most nem fecsérelte az időt holmi leüléssel), és álltában igyekezett rendet tenni a vérszívó albérlők dolgában. Jobb hátsó lába sebes ütemben járt, s mind feljebb jutott az oldala mentén: már majdnem elérte a gerinc vonalát. Rókánk meggörbedve, szinte kéjesen vigyorgott a nyihelődzés élvezetétől, ám a boldog végkifejletnek megálljt parancsolt a fizika. A nekifeszült test egyensúlya mind közelebb került a holtponthoz, végül tarthatatlanná vált, és a koma egyszerűen eldőlt, mint egy felbontott őröltpaprikás-tasak.

– Mi ezt néha ilyen lazán fejezzük be… – próbálta menteni a becsületet, és hányaveti léptekkel, farkát macskamód magasra tartva hagyta el a tisztást. A róka már nem látszott ugyan, de az aljnövényzet takarásából még sokáig integetett vidáman, egyre messzebbről a fehér farokvég, bábjátékot idézve: – Pom-, pom-, pom…

Jött még utána erős agancsú őzbak, megkarcsúsodva kitelelt borz; sőt, vaddisznók is okoztak némi izgalmat a sötétben, erős szagukkal és gallyroppantó vonulásukkal, de aznap minden más élményt felülmúlt a megszégyenült bolhapecér Oscar-díjra érdemes produkciója! Persze, ő és fajtája volt hazavezető beszélgetésünk vidám középpontjában.

– Egy alkalommal hullásalmát vittem a szóróra. – mesélte Béla. – A kiürült zsákot félúton letettem azzal a gondolattal, hogy a cserkelés befejeztével úgyis erre jövök hazafelé, majd akkor felveszem. Jóval napszállat után értem oda. Az alkonyi szürkületben mozgolódni látszott a szövött zsák, s csak nagysokára vettem ki a sziluettből, hogy egy róka cibálja, szaglálja. Rászóltam: – Nem hagyod békén!

A ravaszdi meglepődve odébb ugrott, de sunyin visszasomfordált, és a cibálás örömétől megfosztva, kárpótlásul legalább egy cseppnyire meg akarta jelölni a szóban forgó göngyöleget. Feléje toppantva rákiabáltam, mire lemondott ugyan a „vízjel” elhelyezéséről, de távolról majd’ az autóig követett!

Legutóbb szarvasnász idején, szeptemberben jártam a Bakonyban. A Középső-Hajaggal szemközt, az öreghálási oldalban egy omladozó, öreg kőépület évek alatt vadászházzá nemesült Béláék szorgalma nyomán: ide kvártélyoztam be magam néhány napra. Innen aztán nem kellett egy tapodtat se menni, hogy szarvasbőgést halljak! Folytonosan zengett, harsogott a szerelem szimfóniája a gímek torkából, az öreg bikák mély, nyögésbe fulladó hördülésétől az ifjoncok behangolatlan nyekergéséig. Délidőben, a bágyadt melegben elcsendesedtek ugyan, de innen-onnan, a völgyek sűrű erdőfoltjaiból még akkor is megszólalt halkan egy-egy kitartó agancsos trubadúr.

A rét felé néző teraszon üldögéltem, s nekifeledkezve, éjszakába nyúlóan hallgattam az őserő csodálatos hangversenyét. Bár hajnali sötéttel ismét talpon voltam, közben azért aludtam néhány órát, – amit később nagyon megbántam, a szétdúlt rózsabokor láttán: egy jó bika ott dorbézolt közvetlenül a ház előtt, mialatt én bent húztam a lóbőrt!

Mély volt az álmom, sem a „házhoz jött” szerenád, sem a padlás peléit üldöző nyest dübörgése nem ébresztett fel; jól lemelegedtem a Varsói Szerződésből[2] dezertált, tollbélésű tiszti hálózsákban. Másnap szedegethettem ám a kunkori kacsapihét! Jutott belőle bőven a ruhámra, ágyra, padlóra…

– A róka rágta ki. – hangzott tömören a magyarázat. Értetlenül próbáltam összekapcsolni az eseményt a múltkoriban felemlegetett almás zsákkal, de Béla helyes ösvényre terelte a történet irányát: – A hálózsákot. Rajtam volt, vagyis aludtam benne, amikor kirágta.

Láttam én egyszer, régen a Bükkben, faszénégetők mellett üldögélő szelíd rókát, álmélkodtam is rajta; de most eljött az ideje, hogy gyér szempilláim fennakadjanak az elképedéstől…

– Hát, az jó pár évvel ezelőtt történt. Azon a nyáron belső vakolásnál tartott ennek az öreg épületnek a felújítása, volt hozzá néhány segítségem. Nem akartunk a nyirkos malterszagban aludni, ezért kint vackoltunk meg a ház előtti tisztáson. Sokáig beszélgettünk a tábortűz köré igazított fekhelyeinken, de lassacskán mindnyájunkat elnyomott a buzgóság. Arra ébredtem, hogy láb felől rángatják a hálózsákomat. Csillagfényes nyáréjszaka volt, felkönyökölve tisztán láttam, hogy egy róka húzkodja! Ráripakodtam, erre elugrott, én meg visszaaludtam. Derengett már a hajnal, amikor újra erős rángatást éreztem; na, akkor szakította ki fogával a huzatot! Gondoltam, most már elzavarom messzebbre a kellemetlenkedő hálótársat. Csakhogy amikor felkeltem, nem találtam a bakancsaimat. Azokat már előbb ellopkodta a róka! A jobbos meglett, néhány méternyire a nyugágyamtól, viszont a párját még jó ideig keresgéltem a harmatos fűben. Közben megtaláltam Feri csizmáit is… Ő az igazak álmát aludta, és csak reggel értesült róla (hitte is, meg nem is), hogy miféle „kapcabetyár” áhította meg a lábbelijét.

Estefelé elindultunk a Gella-patakot bújtató erdő sarkánál álló magasleshez, hátha korábban kijönnek a lankás rét pástjára a nagyhangú gímlegények. Menet közben elhintettünk némi kukoricát a forrás feletti szórón. Vendéglátóm a les létrájánál leterítette a zsákot, amire zokszó nélkül ráheveredett Zserbó, a véreb szuka.

A Felső-Hajag felől folyamatosan bőgött a korgóan mély hangú bika, a patakvölgyből rekedt bődülésekkel ígért neki komoly verekedést egy másik. Balról két tehén kocogott ki az őszi kikerics halványlilájával meghintett kaszálóra. Fiatal lovagjuk nem nagyon igyekezett megválni az erdőszéli fák takarásától; ehelyett próbálta a bokrok rejtekébe csalni szíve hölgyeit. Mintha titkolni akarná két partnerét… No, nem azért, mert sokallotta őket: jobbára azt szégyellhette kamaszos önérzettel, hogy „csak” ennyien vannak!

A mező túlsó végében hófehér dámbika tűnt fel a horizonton. Alakja szinte világított a hegytetőt borító erdő zárt, feketévé tömörödő színfala előtt. Titokzatos üzenetet hordozó jelenségnek tűnt, az őszi erdő szellemének – legalábbis így éreztük, mialatt néma bűvöletben néztük a magaslesről. Elmélyültek az árnyak, ahol belépett a fák közé: mint amikor felhők mögé bújik a hold sarlója.

Távcsővel pásztáztunk a gyorsan sűrűsödő sötétségben, de sehol nem mozdultak csülkös vadak. A felénk lejtő síkon egy róka közeledett felénk. Időnként el-eltűnt a hajlatokban, ettől földhöz simuló hullámzásnak látszott sietős kocogása. Nyílegyenesen a magaslesnek tartott, s amikor a létra vonalában megállt kémlelődni, nem lehetett messzebb két méternél a mozdulatlanul fekvő Zserbótól. A gyanútlan vörösfrakkos mit gondolt, mit nem, – visszafordult, és előttünk elkanyarodva a Gella-árok felé indult: persze, abban a minutában beletalpalt a véreb szagával terhes légáramlatba! Akár egy elhajított, prémes kődarab, úgy tűnt el az éjszakában…

Gyorsan hűlt a levegő, ködtől nyirkos lehelete behatolt a bélelt anorák alá. A vadászházba érve, még a fűtetlen helyiségeket is kellemesen melegnek éreztük! Vacsora közben persze ismét szóba került a rókák bohém-, sokszor megmagyarázhatatlanul merész viselkedése. Béla – mialatt jó étvággyal szalonnázott – felidézett még egy hihetetlennek tűnő esetet.

– Idősebb vadászismerősömmel ugyanazon a területrészen vártuk a disznókat, egymáshoz közeli magasleseken ülve. A hideg éjszakában nem csak a dörrenést hallottam, hanem a becsapódás puffanását is. Kisvártatva ciripelt a telefonom: a vadásztársam hívott, hogy fiatal kant lőtt. Megvan a disznó, de lecsúszott egy horhosba. Egyedül nem bír vele, elkelne némi segítség!

A holdvilágnál úgy lehetett látni a havon, mint nappal, – mindenesetre óvatosságból lámpázgatva mentem át a szomszéd leshez. A kisöreg először fához akarta támasztani a fegyverét, hogy ne akadályozza a mozgásban, aztán inkább lefektette a hóra terített zsákra. Spanifer[3] szalag mindig van a tarisznyámban, egyik végét a kancsi ormányára, a másikat az első lábaira hurkoltam. Nekiveselkedtünk, és egykettőre felrántottuk a szurdokból. Alaposan kimelegedtünk, a kollégára mégis most jött rá a hideglelés: – Eltűnt a puskám, Béla!

A mindenségit! Siettem oda, hiszen ilyesmivel nem tréfálkozik az ember. A zsák összegyűrve-sodródva ott volt ugyan, de a puska tényleg sehol… Elindultunk a hóban kirajzolódó vonszolásnyomra világítva, és néhány métert haladva nagy kő esett le a szívünkről, mert a fegyver ott feküdt a bokrok alatt. A nyomokból ítélve csakis róka lehetett a tettes: szíjánál fogva húzta el az olajtól, lőporfüsttől, emberszagtól bűzlő puskát! Felénél tartottam a zsigerelésnek, amikor arcátlanul elősettenkedett a tolvaj. Nem kérette magát, a félelem legkisebb jele nélkül szedegette össze a feléje dobott húscafatokat, mint a tanyai kutya a disznóölési nyesedéket.

Sokáig törtem a fejem, magyarázatot keresve a bakonyi rókák magatartására. Lehet, hogy ők Sobri Jóska reinkarnációi, s onnan ez a darutollas betyárvirtus? Egyetlen biztos kulcsot találtam a titok lakatjához, ami minden esethez kapcsolódott: a zsák. Almás- vagy kukoricás zsák, hálózsák… Megkerült hát a kód! Igen ám, – mondhatnák a figyelmesebbek – és mi van a vackorligetben vakaródzó zsivánnyal?

Nos, ott valóban nem volt zsák, – viszont bolhából kikerült volna egy zsákra való!

*

Február vége van, telihold világít az öreghálási szóró felett. Béla lélegzetvisszafojtva távcsövezi a kiszórt kukoricán csámcsogó sertevadat. Kétséget kizáróan meg akar győződni arról, hogy kant vesz célba; gyakori már ilyenkor a malacokat vezető koca… A forrás felől beszemtelenkedik a látómezőbe egy róka, a gukkerban most egyszerre lehet látni mindkét vadat. Ekkor megszólal a telefonja – szokás szerint elfelejtette lenémítani – tücsökhangon: – Cirip-cirip-cirip…

A kan akkorát fúj, mint a hantházi vicinális gőzmozdonya, és egy ugrással eltűnik a bozótban. A róka pedig… Nem mesélem tovább. Énrám ne mondja senki, hogy megint hazudok; mert biztosan vannak, akik elejétől fogva kételkednek a szavahihetőségemben!

*     *     *

12.

PALLAGIÉK KANTÁJA

Hejh’, tíz-egynéhány éves fejjel be’ irdatlan nagy volt még a világ! Hát még, ha az ember gyereke olyan kisnövésűre sikeredett, mint én… A tavasszal kapott férfivázas bicikli nyergét koppanásig le kellett engedni, ám így is csak jobbra-balra nyekledezve, lábujjheggyel értem el a pedált. Ha módomban állt, megkönnyebbülten csusszantam előre, a vázra. A fekete lakkozású cső ugyan nem a kényelmes ülésről volt híres, de bakarasznyival lejjebb kerülve, mindjárt könnyebben tekertem. A stílusváltás egyetlen tényezőtől függött: ne lássa senki, hogy ennyire alább adtam! Mert akinek 26-os férfikerékpárja van, annak férfias már az önérzete is, – bár szörnyű messze van még a bajuszserkenéstől…

Rettentő messzinek tűnt Nagyhajlat is, ahová első „kerékpártúrám” vezetett. Édesapám részes[1] lucernagyűjtést vállalt a téesz földjén, engem meg – tekintettel szünidei semmittevésemre – betanuló segéderővé léptetett elő: – Ezt a munkát mán tē is elbírod, kisfiam; oszt’ akármennyit csirkézöl föl, azzal is előbbre löszök!

Hiábavaló volt a nyújtózkodó, beragadt szemű ásítozás! Virradatkor indulnunk kellett, hogy amíg csak lehet, harmattól megpuhult herét villázzunk össze, mert később a nap hevétől csörgősre száradt és könnyen tört, pergett a levele: lecsupaszodott kórója sokkal silányabb szálastakarmányt adott volna. Nem akartuk magunkra vonni az agronómus haragját – éppúgy, mint Pirók nevű tehénkénk szelíd pillantású rosszallását...

Borzongatóan hűvös volt a nyári hajnal. A vasvilla ágát elfektetve átfűztük a csomagtartó rácsán, nyele a kormányon támaszkodott. Édesapám a kantakasba[2] állította a vízzel teli demizsont, átvetette vállán az elemózsiás tarisznya szíját, és nyeregbe lendültünk.

A surrogó gumi alól hamar kifogyott a falusi főutca aszfaltja, aztán a Nagy-gyöpön kanyargó sima ösvény. A csanyi Rétet átszelő vajháti úton majd’ elharaptam a nyelvem, olyan szaporán zötykölődött a bicikli kereke a traktornyomok kővé szikkadt agyagrecéin. Végre-valahára elértük a Tisza-gátat! Gyalog toltuk fel drótszamarainkat a meredek rompán[3], s onnan már könnyedén suhantunk a töltésen. Fülünkbe végtelen dallamot zümmögött a telefonvezeték sokhúrú hárfája. A Vidre-éri szivattyútelepnél harsányan leköszöntem a kapun kilépő gátőrnek, hadd lássa: ki a legény a gáton, az apja nyomdokán!

Mint a kottafüzet vonalai, úgy rajzolódtak ki a távolban a lekaszált lucernaföld párhuzamos rendjei. Közöttük elszórtan mezei nyulak üldögéltek, aranymellényes fácánkakasok sétálgattak. Közeledtünkre vége lett az idillnek, s ki merre látott, futott némán, inaszakadtából – vagy repült, burranó szárnyverdeséssel és riadtan kakatolva.

A kaszáló végében összetámasztottuk biciklijeinket, a vasvilla ághegyeiről lehúzkodtuk a félbetört kukoricacsutkákat, s bölcs előrelátással az öblös fonottüveg kis fűzbokor alá került a tarisznyával együtt, tekintettel a várható hőségre: – Nēhogy kisüljön a szalonna zsírja früstükig[4]!

Először a tag végében, a kaszálógép fordulója nyomán villáztuk össze a ritkásan szétszóródott terűt, aztán a vastag rendek sorának fogtunk. Nagyjából tizenöt lépésenként kisebb kupacokba – csirkékbe – hordtuk a herét, hogy ülepedjen kissé: így sokkal könnyebben lehetett később rudasba[5] összerakni. A „högyösre betetejézött” kis boglyában akár kisebb esőt is átvészel majd a takarmány, hazafuvarozásig…

Jól haladt a munka; tücskök és szöcskék cirpelése, pacsirta trillája, fürjecskék pittypalattya szórakoztatott bennünket. Még felügyelőnk is támadt, egy tisztességes távolságban sétálgató gólya személyében. Mind’ magasabbra hágott a nap, hátunkon átütötték az inget az első izzadságfoltok, amikor kerékpárzörgésre figyeltünk fel.

– No, möggyüttek a Pallagi gyerökök! – vizslatta árnyékoló tenyér alól édesapám az érkezőket.

– Mire végzik, Jani bátyám? – előzte meg a kérdés az adjonistent. A legényforma Jóska hetyke beköszöntőjét megtoldotta némi bölcsességgel az öccse: – Hoztunk innivalót bűven, mer’ máma a melegöt is bűven mérik! – és büszkén állította talpra a kannagyártó ipar remekét, a tízliteres alumínium vizeskantát. Még annyit hozzáfűztek a késői érkezés igazolásaképpen: – Nem siettünk, mer’ mink úgyis mögösszük ezt a kis pásztát délig!

– Kitartó étvágy kéne ahhon! – dünnyögte somolyogva édesapám. Erről eszébe jutott a saját étvágyunk, – hogy tán így, tízóra tájt ideje lenne reggeliznünk!

Nekitelepedtünk a füves árokparton, s jóízűen nyeldekeltük a falatnyi kenyérre kanyarított szalonna-katonákat. Egyszerre csak távoli mennydörgést hallottunk. Kisvártatva futólépésben, lihegve elénk toppant a két Pallagi.

– Nézze, Jani bácsi, milyen vihar lössz! – mutogattak a Tisza túloldalán gomolygó sötét felhőkre. – Ha itt fog bennünket, úgy berakódik sárral a bicikli kereke, hogy cipelhetjük hazáig!

Sietve készülődtek, és Pista, a fiatalabbik földre zúdította a kanta vizet: ne kelljen még azt a súlyt se cipelni a nagy menekülésben! Megragadták a kerékpár fogantyúját, mikor – lenyelve a falatot, mert komoly kijelentést nem tesz teli szájjal a parasztember – megszólalt édesapám: – Nē kapkodjatok, legényök! Nem lössz itt ēgy csöpp eső sē; ha a felhő a nap alatt jár, az idő sosē gyün át odaátrul!

Úgy is lett! Felettünk mindvégig ragyogott a nap, még egy zsebkendőnyi felleg sem futott eléje. A Tiszán túli viharfelhők egyre távolodtak Szentes irányába, végül a morajlás is elhalt a messzeségben. Lógó orral, hebehurgyaságukat szégyellve kullogtak vissza a testvérek, és újra megmarkolták a villanyelet. Hanem a kantájuk üresen kongott! Víz nélkül nem sokáig bírja az ember ilyen rekkenő hőségben, így aztán nagylelkűen megosztoztunk velük a fonott demizson tartalmán, – bár őszintén bevallom: titkon figyeltem, ha egyikük-másikuk szájához emelte az üvegballont, és kicsinyes fösvénység támadt bennem, a hosszú kortyokat számolva…

Családunkban példamesévé vált ez a történet, és fejetlen kapkodás, vagy átgondolatlan döntés kapcsán Pallagiék kantája kerül szóba legelébb, a kárvallott okulására. Számomra azonban évtizedek múltán másféle tanulságot is tartogatott a sors…

*

Korosodó fejjel sokat járom otthon a Tisza vidékét. Nem állítom, hogy úgy ismerem minden zegét-zugát, mint a tenyeremet, de azért jól eligazodok arrafelé. Egy nyári délutánban horgászni indultam a torkolathoz, ahol a Dong-ér barnás vize folyik a Tiszába. Alig hagytam magam mögött a Tisza gátjába épített zsilipkaput, az ártéri erdőbe vezető ösvényen szembe loholt velem egy kifelé tartó horgász.

– De korán feladta, sporttárs! – fogtam tréfásra. – Hiszen csak most kezd igazán rabolni a fenekeszeg[6]!

– Az igaz, de Mindszent felől akkora borulás jön, hogy ha nem igyekszünk, pacallá ázunk!

Az erdőtől nem látszottak az alacsonyan vonuló felhők, a nap melengető tekintettel simogatta a tájat lemenőben, – hát merészen előrántottam a gyerekkorom óta őrzött „adu Ászt”: – Nem idevalósi, ugye? Mert akkor tudná: ha a nap alatt járnak a felhők, a Tiszán soha nem jön át a vihar!

Az ősi tapasztalat biztos tudatával – mi több: önteltségével – indultam tovább. Nemsokára ott álltam a Dong-ér torkolatának keskeny homokpadján… és néhány perc múlva tényleg pacallá áztam!

Mi történt? Ekkorát változott a világ, nem tisztelve a nemzedékeken keresztül továbbadott megfigyeléseket? Vagy nem jól jegyeztem meg annakidején édesapám szavait? Valamit biztosan kifelejtettem: egy aprócska részletet, melynek hiánya elegendő volt ahhoz, hogy a nyakamba zúduló felhőszakadás beváltsa az elővigyázatos horgász jóslatát…

Persze, a világ is sokat változott azóta. Nem kell már senkinek az idejétmúlt népi bölcsesség! Percről-percre megújuló meteorológiai jelentések határozzák meg az időjárást, térkép és memória helyett útvonaltervező masinák segítenek célba érni. Aztán, ha mégis kétségessé válik bármi; az internet választ ad, vagy módosító lehetőséget kínál pillanatokon belül.

*

Minap a Tisza partján álldogáltam, a régi hajóállomás helyén. Fehér utasszállító gőzhajókról merengtem, a kikötő ringatózó pontonjáról beszálló, kékfestő-kötényes kofákról, a prizmákba halmozott cukorrépát uszályokba okádó elevátorokról…

Autóajtók csapódtak fent, a magasparton. Kis család érkezett, Tiszát látni. Az egyik siheder – elmélyülten meredve az okostelefonjára – fel s alá bóklászott egy ideig az ártéri tisztáson, végül visszakanyarodott a többiekhez, és fel sem emelte tekintetét a készülékről, úgy kérdezte: – Tudja közületek valaki, mi itt a wifi-kód?

*     *     *

11.

M L

Sajátos módon a folyók – egészen pontosan a Körös – szélsőséges szintingadozásának köszönhetem, hogy megismerhettem. Méghozzá nem is a gátak koronáját nyaldosó áradások idején, hanem egy rendkívül alacsony téli vízállás alkalmával láttam meg nevének kezdőbetűit: „M L” – így, pont nélküli monogramként.

Idestova tíz esztendeje a tél is annyira zsugorgatta a csapadékot, hogy november végén a szakemberek tikkasztó hőség és perzselő napsütés híján sem átallottak aszályról beszélni. A Körös vize sekélyen, kristálytisztán csordogált a medrében. A partok rézsűje alatt olyan padkák, földnyelvek, sarkantyúk és védőkövezések kerültek felszínre, melyeket talán emberöltő óta nem látott senki. Egyes szakaszokon végig lehetett sétálni száraz lábbal ott, ahol máskor mély merülésű csónakok suhannak kockázat nélkül.

A bökényi duzzasztómű[1] alatt járhatóvá vált a jobboldali partfalat védő hosszú kőszórás, néhol egy-egy terelősarkantyúval, ami az erős áramlat sodrását hivatott a folyó közepe felé téríteni. Az egyik helyen beóvatoskodtam, hogy a kőrakás csúcsáról kémleljem a meder mélységét; az ormótlan bazaltkövek összevisszaságában szabályos alakzatokra lettem figyelmes. Minél tovább néztem, annál többet fedeztem fel belőlük.

Téglák voltak. Rengeteg tégla – a zsilip építési idejének (vagyis a múlt századelő) szállítási viszonyait tekintve sok uszálynyi rakomány! Alakjukat tekintve mind másképpen szabálytalan, az ívesre hajlottól a megcsavarodottig; a rátapadt alga ellenére látszott üveges-barna színük, obszidiánhoz hasonló keménységet sejtetve. Gyerekkorom óta ismerem a „vasas tégla” fogalmát, – s bár egyáltalán nem értek a technológiához, azt hiszem, ha magas kvarctartalmú ásványt tartalmaz a bányászott agyag, az okozza sokáig tartó égetéskor a szabályos forma torzulását. De honnan, hogyan került ide ilyen irdatlan mennyiségű rontott tégla?

Óvatosan lehajoltam (túl hideg volt ahhoz, hogy az akaratlan fürdőzést megkockáztassam), és kiemeltem a legközelebbit. Tenyérrel lesikáltam róla a nyálkás moszatot, és olvashatóvá vált lapján a téglagyári bélyeg: M L. Úgy emlékszem, azokon a napokon nem fogtam halat az akváriumi tisztaságú vízből, és zsákmányként ezzel a téglával állítottam haza…

Nem hagyott nyugton a kíváncsiság (édesanyám szavajárásával „ötte a lúg a nyakamat”), s folyton az motoszkált az eszemben: hogyan lehetne kideríteni a tégla titkát?

– Hát persze! – csaptam a homlokomra megvilágosodásom pillanatában. – Léteznek bélyeges téglát gyűjtők, sőt klubjaik is vannak. Na lássuk csak, tud-e segíteni az Internet?

És lőn! Szinte első kattintásra kínálta magát a honlap: Monarchia Bélyeges Tégla Gyűjtők Egyesülete. A tagok fotóarchívumában tallózva nagysokára rátaláltam arra a képre, amin kétséget kizáróan az én téglám betűire ismertem! A gyűjtő – egyébként szentesi illetőségű hölgy – elérhetőségére viszont semmilyen cím nem utalt. Nyomoztam hát tovább: a neve alapján találtam egy újságcikket, amely az ő-, és munkatársainak szakmai kitüntetéséről tudósított. Az egyik kitüntetett kolléganő nevéhez – tudj’ Isten, hányadik ablakra nyitva – végre egy email-cím is kapcsolódott… Nem is sorolom tovább, milyen internetes útvesztőkön jutottam el addig, hogy vélt tudójának tehessem fel a kérdést: hol gyártották ezeket a téglákat, és kit takar a két betű?

Mátray Lajos 1859-ben született Kunszentmártonban. Kitűnő tehetségű építész, munkáját megszámlálhatatlan középület kivitelezése, elkötelezett igényesség és megbízhatóság fémjelezte. Nem véletlen, hogy az állami- és középítkezések többségét vele végeztették. Anyagi fellendülését arra használta fel, hogy a megfelelő minőségű építőanyag biztosításához 1892-ben saját téglagyárat alapítson szülőhelyén. Ezt követte az öcsödi téglagyár megvásárlása és fejlesztése 1899-ben, majd 1902-ben Csongrádon egy új téglagyár építése.

Megoldódott tehát a rejtély! A Körösön 1907-ben befejezett „Bökényi” (zalotai) zsilip – pontosabban szólva tűs-gát[2] – alatti folyószakasz partvédelmi kövezéséhez nagy mennyiségű vasas téglát szállítottak uszályon a Mátray-féle üzemekből.

– Megoldódott, hurrá, nem nagy ügy, lapozzunk tovább! – tudnák le ennyivel a türelmetlenebbek, csakhogy ennél sokkal értékesebb titkot rejtett a gránitkeménységűre égetett tégla – azaz Mátray Lajos életrajza. Tovább olvasva a sorokat, a szakmai tálentumon túl egy magasztos jellemű magyar alakja bontakozott ki előttem. Talán nem túlzás, ha azt mondom: a Körös-zug Széchenyije volt, aki nem mértéktelen haszonszerzésre használta fel a kivívott elismerést, hanem szűkebb szülőföldjének fejlesztésére és az ott élők sorsának jobbítására.

„…a messze környéken mindenki ismerte, mindenki szerette, mint egy igen jó, nemes szívű, tiszta, egyenes gondolkodású és áldozatkész embert.[3]” Önzetlenül épített a városának, adakozóan vett részt kulturális- és közegészségügyi fejlesztésekben, segített a szegény sorsúakon… Az első világháború során a gyáraiból hadba vonult munkásoknak tovább folyósította a fizetését, hogy családjaik emiatt ne szenvedjenek hiányt; emellett anyagiakat nem kímélve, igazságosan irányította városának közélelmezését. Adni, jót tenni, a közért élni – ez volt életének legfőbb célja, mégis a „közakarat” tette semmivé életének értelmét, megtiporva a lelkét és aláásva az egészségét: a proletárdiktatúra alatt gyárait „elkommunizálták”. Ezt követte a román hadsereg fosztogatása, a gyári gépek leszerelése és elszállítása… Szervezete nem bírt felépülni a lelki megpróbáltatásokból: 1922. január 30-án meghalt.

Őrzöm a téglát, immár nem érdekességképpen, hanem ereklyeként – vele egy nemes, igaz hazafi emlékét. Őrzi a folyó is: a „rontott” téglák maradandóbbak a fagytól hasadozó, jég-morzsolta bazalttömböknél. Most jut eszembe, hogy amikor a jéghideg vízben tisztogattam a Köröstől kapott kincsemet, furcsamód egyáltalán nem fázott a kezem! Mintha a téglából egy szív melegsége áradt volna.

*     *     *

BAMBI

Ennek az őzsutának csak érintőlegesen van köze Felix Salten mesés Bambi-történetéhez, egy röpke negyedóráig tartó elnevezés kapcsán. Ez a rövid idő azonban sorsdöntő változást hozott számára, néhány nappal a születése után. A nevét rossz szagú, zajos lényektől kapta, – a túlélés lehetőségét pedig furcsamód annak a véletlennek köszönhette, hogy beleesett a belvízcsatorna békanyálas, büdös vizébe.

Életben maradt, felnőtt, s immár fiatal anya. Feszülten figyel a fűzbokrok rejtekéből. A hadonászva rikoltozó kétlábút nézi remegő aggodalommal. Máris túl közel van a romtanya mellett áttelelt avas muharmezőhöz… Ott fektette el a gidáját! Valami emlék-féle sejlik át az agyán… Érzi, hogy mássá, végzetesen idegenné válhat az aprócska élet, ha ez rátalál.

*

Talán négy- vagy öt alkalommal láthatta még csak a rozstáblával határos repce takarásából a napkorong ragyogását. Nőstény volt. Baknak született testvérével együtt élvezte a fentről áradó meleget, s a fényt, ami vidámságot és életerőt sugárzott. Az igazi biztonságot azonban az Anya jelentette. Ceruzányi vékonyságú lábacskáikon botladozva követték mindenhova. A suta óvó figyelme, elővigyázatossága egy pillanatra sem lankadt. Ha békét érzett, ellazult, és szopni engedte gidáit, nyelvével masszírozta a hasukat, tisztogatta pettyes kabátkájukat. Ám ha bármilyen nesz –, vagy a szellő hátán kószáló szimat veszélyt sugallt, álla gyenge nyomásával – ha messzebb volt tőlük, patájának dobbantásával – adta ki a parancsot: – Lapuljatok meg csendben és ne mozduljatok!

– Feküdjetek némán, legyetek láthatatlanok! – jelezte akkor is az anyjuk. Ő nem maradhatott, hiszen a repceültetvényen messziről látszott volna; néhány könnyed, zajtalan ugrással eltűnt a rozs ölnyi magas sűrűjében. Piros autó araszolt dülöngélve a hepehupás földúton. Halk zümmögése, imbolygó óvatoskodása óriási bogárhoz tette hasonlatossá. Egy magányos akácfa árnyékában megállt, két felnőtt és két gyerek szállt ki belőle. A becsukódó ajtók bádoghangú puffanásaira meg-megrezdült a kis gidák földhöz simuló teste.

– Csodálatos idő a kiránduláshoz! – nyújtóztatta ki tagjait elégedetten a férfi. – Kiszedem a csomagtartóból a cókmókot, innen már gyalog megyünk a folyóig.

Hátizsákok, távcső, túracipők... Muszáj lábbelit cserélni: az új autó belsejére vigyázni kell, még ha városi terepjáró is! A rövidnadrágos fiú duzzogva követelte, hogy magával vihesse a pecabotját: – Tegnap kaptam Pali bácsitól néhány klassz műcsalit. Megígértem, hogy próbálok velük halat fogni!

– Jó, de megnézem, itt van-e az engedélyed. – kotorászott irattáskájában az apja. – Tudod, a szabály az szabály!

Eközben az asszony és az alig óvodás korú kislány elsétált az autótól, tekintetük belefeledkezett a virágzó repcemező zöldessárga végtelenjébe.

– Szedhetek sárga virágot? – kérdezte a lányka. Az anyja mosolyogva bólintott: – Hát persze, van belőle bőven!

A szöszke már egy csokorra való repcevirágot szorongatott a markában, de a távolabbi virágfürtök mindig teltebbnek tűntek, ezért egyre beljebb gázolt a húsos, szétterült levelek között. Hirtelen megtorpant, és csengő hangon visszakiáltott: – Anya, gyertek gyorsan! Valami néz lentről!

Pillanatok alatt odasereglett az egész család. Egy őzgida lapult mozdulatlanul a repcetövek között, vékony lábaira sunyva a fejét. Csupán a szeme csillanása árulta el, hogy él.

– Őzike! – lelkendezett az apa. – Nézzétek, olyan pöttyös, mint a mesében!

– Bambi, kicsi Bambi… – nyúlt feléje gügyögve a nő. – Hihetetlen, milyen szelíd!

Sorra megsimogatták a törékeny finomságú állatkát, majd a férfinak eszébe jutott, hogy meg kellene örökíteni ezt a különleges élményt; elővette az okostelefonját, és készített néhány felvételt a piciny gidát ölelgető gyerekekről. Rekedt, ugatásszerű riasztás harsant valahonnan. Az asszony mutatóujját feltartva intette hallgatásra a többieket: – Mi volt ez, róka? Vagy aranysakál?

– Dehogyis, – magyarázta hozzáértőn a párja – az őzanya: suta, vagy mi… Már biztosan aggódik a gidája miatt. Menjünk is, hadd örüljenek egymásnak, minél előbb!

Hát, így lett belőle – sutagida létére – néhány percig „Bambi”. A testvérét elkerülte a kéretlen névadás: nem vették észre a nagy nyüzsgés, zsivaj közepette, – pedig ott feküdt ő is, néhány lépésnyire.

– Ehnn… Ehnn… –

A rémület múltán feltápászkodtak, és boldogan ügettek a hívó hang irányába. A suta megnyugodott, s játékosan bökte meg nedvesen csillogó orrával az elsőként érkező fiát. Hanem amikor elébe ért a másik, rettenve kapta fel a fejét. Hátra feszült a teste, fehér tükrén és gerincén iszonyattól meredeztek a szőrszálak. A gyermekéhez hasonló kis lény valami mássá változott: idegen szagot árasztott, ami borzadállyal töltötte el. Böffenve oldalra ugrott, onnan szaglászta nyújtott nyakkal. Akárhányszor közelíteni próbált a gida, az anyja minden alkalommal kitért előle. Elindult a kis bakot vezetve, de ha a sutácska feléje tartott, ingerült szökelléssel hagyta ott. Nem tűrte meg többé, hiába követte halk, ezüstös zöngéjű siránkozással.

A kitagadott kis árva makacsul botorkált a nyomukban, és a csatorna partján utolérte őket. Miközben a testvére szopott, hátulról az életadó forráshoz lopózott, ám mielőtt tejhez jutott volna, egy váratlan rúgástól legurult az árok alján pangó sekély vízbe. Még hogy sekély… Számára fullasztó mélységet jelentett az iszapos meder. Feltartott fejjel prüszkölt, próbált megszabadulni az orrába tóduló zagyvaréktól. Élni akart. Hemperegve, csúszva kivergődött egy szárazabb lankára. Hosszú időbe telt, mire sikerült annyi erőt gyűjtenie, hogy felkapaszkodjon a füves rézsűn. A suta már messze járt, megmaradt gidájával.

Alkonyodott, amikor a család hazaérkezett a kirándulásról. Pali bácsi, a szomszédban lakó nyugdíjas erdész éppen az utcai virágokat öntözte. Vidám türelemmel hallgatta a kisfiú beszámolóját a gumihallal megfogott sügérről, meg a barátságos halász ladikjában megtett vízi útról.

– Volt esemény bőven. – kapcsolódott a beszélgetésbe az apa is. – Ezt nézd meg, Pali bátyám!

Okostelefonja kijelzőjén futtatva az ujját, mutatta sorra a gidáról készített fényképeket: amint a felesége dédelgeti, ahogyan a kislány magához szorítja, a következőn a fia emeli fel éppen – kicsit ügyetlenül, de „vadászias” büszkeséggel…

A szomszéd búzavirágkék szemében megfagyott a meleg fény: – Ezeket a fényképeket jól őrizd meg, Norbi! Valószínűleg ti láttátok életben utoljára, mert az anyja biztosan nem fogadta vissza…

– Dehát, miért ne fogadta volna? Csak látta, hogy a saját kölke! – értetlenkedett a másik, már-már dühösen a csendes feddés miatt.

– Persze, hogy látta. Csak attól kezdve a ti szagotokat hordta a szerencsétlen. Hozzányúltatok, és ezzel halálra lett ítélve!

Az idős erdész fordultában halkan elköszönt, és meghorgadva becsukta maga mögött a kaput.

Alkonyodott, amikor a megbélyegzett gida végre rájuk lelt. Összebújva pihentek egy nőszirommal tarkított, zsombékos láp szélén. Támolyogva, reszketve állt előttük, selymes szőrét sár és rászikkadt békanyál moszatja borította. Az őzsuta lassan felemelkedett, majd szaglálódva föléje lépett. A kis sutagida meleg leheletet és érdes simogatást érzett: anyja tisztítani kezdte mocsárbűzös bundáját. Tétova szájjal kereste a csecset, és szopni kezdett; előbb félénken, később egyre bátrabban, követelő döfködéssel. Életben maradt.

*

A zöld bőrű lény mellső lábaival széthajtja a muhar rozsdás kóróját, és mélyen előrehajol. Pontosan ott… Most, most fog történni valami szörnyűség! A felzaklatott suta félreveti addigi óvatosságát, egy ugrással kint terem a bokrok közül, és a nyílt rétről kiabálja: – Beöhh! Beöhh!... Itt vagyok, ha zsákmány kell: engem akarj!

A lény felegyenesedik, majd magasra tartott mellső végtaggal int a dübörögve közeledő óriásnak, ami farkával mély barázdákat váj a földbe. A monstrum zökkenve elcsendesedik, kiköp magából egy kék színű kétlábút. Az is odahajolva, hosszasan néz a muhar közé, azután visszamegy, és engedelmesen hagyja, hogy ismét elnyelje a hatalmas szörnyeteg. Az óriás jóllakottan mormogva hátrál, és messze, a tanyarom túloldalán kezdi hasogatni az ugart.

A magára maradt kétlábú lassú léptekkel az omladozó épülethez ballag, és megáll a düledék kiesett szemű ablakánál. Viselkedéséből sugárzik, hogy nem akarja zavarni az őzek nyugalmát. Habozás nélkül, lendületes vágtával indul gidájáért a suta; új rejtekhelyre vezeti, ahol biztonság vár rájuk. És talán újabb veszély…

*     *     *

9.

NÁCI FOGYÓKÚRÁJA

– Mese a másnak ásatott veremről –

Talált Ignác szorgalmas, csendes szavú, béketűrő ember volt. Boldogságban élt Matildkával a szépen berendezett, pedáns rendben tartott kertes házban, a Sóvámkapu utcában. Soha nem szólította keresztnevén a feleségét, ahelyett becéző szavakkal kényeztette: – „Galambom, Csillagom, Angyalom, Drágám, Szerelmem…”

Gyermekük nem született, s már nem is nagyon vágyakoztak utána. Úgy tűnt, hogy őket kettejüket csak egymásért teremtette az Úr egymásnak. Mégis, galamb-turbékolású házasélet ide, vagy oda, – Náci egyszer majdnem megverte a feleségét…

Aki ismerte őket, megmondhatója: szemrevaló párként kerültek össze. Ignác magas, egyenes tartású legény volt, hullámos haja rakoncátlan tinccsel bukott a homlokába. Szájszögletében örökösen derűs mosoly bujkált, szelíd, dióbarna tekintetében mély érzelmek borostyánködje gomolygott. Kezét gondosan ápolta, géplakatos szakmáját akár le is tagadhatta volna. A bal kezén viselt jegygyűrű ellenére gyakran akadt jelentkező a küllemében fellelhető tulajdonságok kiaknázására; ezt időről-időre kacér mosolyok, buja pillantások és ábrándos sóhajok jelezték… Ám a hiábavaló jelzések szappanbuborék-eregetői nem voltak tisztában azzal, hogy az izmos mellkas – melyre annyira vágytak aléltan borulni – a párjáért dobogó, hűséges szívet rejt!

Matildka szőke, teltkarcsú és csinos volt; szeretett olvasni, sőt maga is írt verseket az évszakokról, a szerelemről, andalgó sétákról. Ignácot legelébb talán nem is az álmodozó lenvirágtekintete, vagy kívánatos teste ejtette rabul… Esendő bája delejezte meg végzetesen, mert a lányt minduntalan meg kellett menteni valamilyen veszélytől, – az alkonyban cikázó denevérek hajbamarkolásától a nylonharisnya szemfelszaladásának nyilvános szégyenéig. Náci örömest vállalta a védelmezését, egész életre szólóan.

Matildka varrónőként dolgozott a helyi Háziipari Szövetkezetnél. Ügyességét, kreativitását látva, nem sokkal a házasságkötésük után rábeszélte a férje, hogy nyisson önálló nőiszabó műhelyt: jóval többet kereshet és maga oszthatja be az idejét, így könnyebben megbirkózik az otthoni munkával is. A melléképületben kialakított kis külvárosi szabóság lassacskán szalonná nőtte ki magát, annyi remekbe szabott kosztüm, testhez simuló szoknya és rafináltan csábító blúz viselője ajánlotta tovább Matildka munkáját.

A sok munka… Tán ott kezdődött a baj! Az asszonyka minden reggel gondosan „feltarisznyázta” a párját induláskor, és főtt étellel várta haza (afféle estebéddel, ami együtt elfogyasztva mégiscsak jobban esett); viszont napközben ő mindössze néhány falat édességet kapott be időnként, a műhelyből át-átszaladva a konyhába, – azzal ütötte el az éhségét. Aztán már nem is szaladgált, hanem a szabászasztal alatt zörgött gyakran a nápolyis tasak…

Mi tagadás: teltkarcsú alakja egyre inkább teltté, később moletté, majd gömbölydeddé vált, s a lazára tervezett tunika sem leplezhette a formás mellei alatt domborodó pocakot. Ignác hosszú ideig szó nélkül tűrte neje terebélyesedését, de amikor Matildka a második méretszám-váltásig eljutott, óvatosan megjegyezte: – Drágám, nekem így is szép vagy, de azért jobban kellene vigyáznod az alakodra…

Hú, nem is olajat, hanem benzint loccsantott a tűzre! Az asszony óriási patáliát csapott, hogy ezek szerint már nem is szereti és biztosan van valakije, azért szekálja; és különben is, nézzen csak tükörbe, mert azt ne higgye, hogy ő még mindig olyan izmos hasú dalia, mint legénykorában…

Lassacskán elcsitult a vihar, a veszekedés kezdett feledésbe merülni. Visszatértek a békés napok. Egyik reggel, öltözködés közben Náci úgy érezte: derékban szorít a barna nadrágja. Nem, ezt a kényelmetlenséget nem lehet kibírni naphosszat! Gyorsan előkeresett egy másikat, a szürkét. Hál’ Istennek, ez jó volt. Bele is nyugodott rögvest, hogy amaz biztosan összement a mosásban… Hanem másnapra a szürke is szorította a derekát – méghozzá annyira, hogy majd’ lepattant a gombja! Ignác hiába forgolódott az előszobai tükör előtt, nem látott magán semmi kirívó változást. Nem volt mit tenni, próbálta egyik nadrágot a másik után, sikertelenül. Végül kénytelen volt a kantáros munkanadrágban elindulni otthonról: abban még úgy-ahogy jól érezte magát.

Este restellte szóba hozni a baját a felesége előtt. Lám, igazat mondott mérgében, amikor azt vágta a fejéhez, hogy ő sem olyan deli legény már! Valóban felszedhetett némi súlyfelesleget: nyilván azért nem olyan látványos, mert nem a hasára, hanem a derekára rakódott… Ímmel-ámmal vacsorázott, hiába unszolta kedvesen Matildka.

– Nincs étvágyam, Csillagom. Finom is volt, sok is volt, amit csomagoltál. Én meg mind megettem!

Éjjel, amikor a párja mélyen aludt, kilopózott a konyhába, és három hétköznapló nadrágján kijjebb varrta a gombot (tűt, cérnát bárhol lehetett találni a házban), – így aztán másnap, munkába induláskor újra felvehette a barnát. Öltözködés közben mindvégig magán érezte Matildka figyelő tekintetét.

– Valami nincs rendben rajtam, Édesem? – fordult hozzá. Az asszony hátralépett, és méricskélő hunyorítással válaszolt: – Deee, csak úgy tűnt… Nem szűk neked ez a nadrág?

Ignác aznap nem evett az elcsomagolt elemózsiából semmit, sem tízóraira, sem ebédre. Hanem otthon, a közös vacsorának nem tudott ellenállni: Matildka fasírttal, zöldbabfőzelékkel várta. Falt, szuszogott, dicsérte az ételt, – és az odébb varrott gombok ellenére, két nap múlva ismét szorította a derekát az összes nadrág…

Ettől kezdve alig evett, de még azt is sokallotta. Hallomásból tudott olyan lelki betegségekről, mint az anorexia, vagy a bulimia, most az interneten további információkat keresett róluk. Csupán a frissen olvasott orvosi vélemények tartották vissza attól, hogy egy-egy kiadósnak érzett vacsora után le ne dugja torkáig az ujját…

– Te jó ég, – gondolta elkeseredetten – talán már pszichológiai eset vagyok! Egyre hízok, és ezt mindenki látja rajtam, csak az én tudatalattim állít magamról hamis képet?

Ki tudja, milyen tragédiává nőtte volna ki magát ez az önmarcangoló vívódás, ha egy szomorú esemény nem segít Náci elméjét megvilágosítani… Zsiga bácsi, a műhely idős esztergályosa váratlanul meghalt, nem sokkal nyugdíjazása előtt. Régtől összeszokott brigád volt az övék, hát úgy döntöttek, hogy teljes létszámmal részt vesznek az öreg szaki búcsúztatásán.

S ki tudja, miért… De így kellett történnie! Ignácnak a temetés előtti estén, vacsora után jutott eszébe odaillő, sötét öltözetet keresni. Egyetlen ruhája felelt meg a célnak, az esküvői öltönye: fekete gyapjú, beleszőtt grafitszürke erezettel. Elővette a szekrényből, s nekivetkőzés közben reményvesztetten sóhajtott fel: – Minek is próbálom fel, hiszen több, mint egy évtizede nem volt rajtam! Még a tetejébe ez az átkozott hízás…

Legnagyobb meglepetésére, a nadrág úgy illett rá, mint annakidején az anyakönyvvezető előtt állva! Értetlenül rázta meg a fejét, a többi nadrágjára gondolva, de a megnyugvás, hogy lesz mit felvennie a holnapi gyászszertartásra, félresöpört minden kérdést és kételyt: nem is töprengett rajta tovább. A vállfára visszatett öltönyt felakasztotta az állófogasra.

– Nem jössz aludni, Egyetlenem? Későre jár… – ölelte át hátulról a fotelban üldögélő Matildkát. Az asszony nyújtózkodva felállt: – Még nem vagyok álmos, és van egy befejezetlen munkám, holnapra ígértem. Te feküdj csak le nyugodtan! Jóéjszakát, Náci!

Könnyed, hűvös puszit adott a férfi szájára, és a műhelybe vezető ajtó felé indult. Távolodó alakját, haját, nyaka ívét, ringó csípőjét Ignác végigsimogatta tekintetével, majd a fogason lógó öltöny gallérján, hajtókáján, gombjain simított végig elégedetten a pillantása. Hetek óta most ígérkezett először pihentetőnek az álom…

Korán ébredt, Matildka még összegömbölyödve aludt. A kávé után kényelmesen megborotválkozott, lezuhanyozott. Nem kellett igyekeznie az indulással, a kollégákkal háromnegyed tízre beszélte meg a találkozót, a ravatalozónál. Lassan, ráérősen öltözködött, a szőnyegen állva: végig akarta élvezni, hogy végre nincs gondja a ruházatával. Az ing mandzsettájával elbíbelődött egy darabig, azután zoknit húzott, majd a nadrágért nyúlt. Szinte ínyenckedve húzta fel lábain a nadrágszárat, a csípőjénél eligazgatta az ingaljat, – azonban a nadrág begombolásakor megtört a varázs.

– A keserves mindenit! Hát mégiscsak hízok, folyamatosan! – Ignác behúzta a hasát, és dühösen nagyot rántott a nadrág korcán, hátha beéri. Fájdalmas, darázscsípésszerű szúrást érzett hátul, közvetlenül az ágyékcsigolyája mellett.

Elképedve meredt a csillogó gombostűre. Agyában zakatolva kergetőztek a gondolatok, hihető igazságot, összefüggéseket és bizonyítékot keresve; a váltakozva egyre szűkebbé váló nadrágok… az érthetetlen hízás, aminek soha nem látta magán semmi jelét… a gombostű, hátul, a nadrágderék varrásába tűzve… a férfiszemmel is felismerhető friss varrásnyom… És… – hogyan is? Este szemben volt felakasztva az öltöny, reggel meg háttal lógott!

– Matild! MATILD! – rontott be elbődülve a hálószobába, s álmából felrettent felesége elé tartotta a sötét nadrágot és a gombostűt: – Mit műveltél velem, Matild? Egyre szűkebbre varrtad a nadrágjaim derekát, hogy azt higgyem magamról: kövér vagyok, mi?!

Félredobta a bűnjeleket, és magasba lendült a karja. A pofonból mégsem lett semmi… Az ütésre emelt kéz tétovázva remegett, majd tehetetlenül hullt alá. Ignác az ágy szélére roskadt, s arcát a tenyerébe temetve sóhajtotta: – Mi vitt rá erre az aljasságra, Matild?

– Nem az én ötletem volt! – tört fel a zokogás Matildka torkából. – Az egyik kuncsaftom, Matolcsiné találta ki, amikor elpanaszoltam neki a bántó megjegyzésedet, – tudod, a hízásom miatt… És én akkor jó ötletnek hittem, mert sértődöttségemben vissza akartam vágni… Bocsáss meg, Náci! Kérlek, bocsáss meg!

*

Talált Ignác megbocsátott. Ez abból is tudható, hogy a parkban most éppen egy rendőr- vagy mentőautó szirénájának vijjogásától védelmezi a feleségét, szorosan magához ölelve. Matildka hálásan hajtja férje mellére a fejét. Hogy kövér-e még, vagy lefogyott? Ne kérdezze senki: szeretik egymást és ez a legfontosabb!

Hanem azért nem mindenki ilyen boldog… Nézzék ott, a sétány túlsó felén azt a slampos, terebélyes asszonyságot! Sunyin oldalazva, messzire elkerüli az ölelkező házaspárt. Matolcsiné az… Ugye, lerí róla, hogy nem Matildka szalonjában varrat az utóbbi időben? Bizony, közelébe sem mehet Találtné nőiszabóságának, mert Ignác megesküdött: ha egyszer is beteszi oda a lábát, a nehéz gőzvasalóval végig egyengeti a hátát, és az arcán (Náci ugyan nem ezt a szót használta), szóval az arcán pedig addig tartja, míg olyan nem lesz, mint a frissen sült lángos!

Hja, kérem… A közmondás csak arra mond szentenciát, hogy aki másnak ás vermet, maga esik a gödörbe. Ám aki másnak mással ásat vermet, az rosszul öltözötté válik és egész életében rettegni fog a vasalótól!

*     *     *

A  SZAPPAN

    Ennek a történetnek már az első mondata örökérvényű tanulság: hódítás során a férfi legyen körültekintő! Nem is annyira a megcélzott leányt megillető udvariasság, gyengédség és figyelmesség, – inkább a szülői háttér tekintetében… Hogy ez számító magatartás, pfuj, meg minden? Na, ebből is látszik, hogy te soha nem próbáltál kempingben udvarolni!

   Elhalkulóban volt már a hippi-korszak, de „szelíd motoros” kompániánkat jóindulatúan, barátsággal fogadták mindenfelé, az országjáró körutunkon. Ha a teremtés idején a benzinkutas, meg a rendőr lemarad a listáról, tán’ elindulhattunk volna egy fillér nélkül is! Gondosan megterveztünk minden részletet, figyelembe véve az utunkba eső hazai látnivalókat – azonban táborveréskor a fontossági sorrend mindig eltolódott a hideg sör, és a nőnemű lények irányába… Perzselt a nyár, szomjasak és fiatalok voltunk, hiába!

    Aznap délután egy megerőltető gyalogtúra befejeztével ballagtunk lefelé a Mecsekből, vissza a pécsi Mandulás-kempingbe. Sátrunk közvetlen szomszédságában, a motorkerékpárjainkon túl „PL” felségjelű, utánfutós Warszawa parkolt, mellette frissen felállított, terjedelmes ponyvaházikó sárgállott. Rutinos rendezkedés zaja hallatszott ki belőle, beszédfoszlányokkal keveredve. Szemöldökünk íve jelentőségteljesen megemelkedett, ahogyan egymásra néztünk, mert lágyan csengő lányhang ütötte meg a fülünket, – és nem csak egy lányé…

    Abban a minutában megnövekedett a szomszédok iránti érdeklődésünk. Különösebb haditerv nélkül nekiültünk-heveredtünk, és vidám harsánykodásunknak egyetlen célja volt: jelet adni, magunkról. Lám, tomboló hormonjaink üzenete eljutott a címzettekhez, és a félrehúzott ajtólepel mögül előbukkant egy… kettő… három lengyel tündérleány! Hullámos aranyhajukon megcsúszott a napfény, nevetgélő sugdolózásukból kacér kíváncsiság áradt, pillantásuk sokat ígérő melegséggel sugárzott. Óvatosan körbepislantva háromnak számoltuk jómagunkat is, amiből logikusan következett, hogy kegyeibe fogadott bennünket az Eleve Elrendelés…

    Röviddel később már beszélgetni próbáltunk, zsibongó kavarodásban – buzgón keresgéltük a szavakat, romjaiból felidézve az orosz nyelvtudást (pedig annyira igyekeztük elfelejteni), amit a magyar és a lengyel nemzet iskoláiban egyaránt kötelezően oktattak. Ahhoz azért elégségesnek bizonyult a szókincsünk, hogy a javasolt esti andalgást illetően lelkes beleegyezéssel bólogassanak a lányok.

   Randevú alkalmával ugyebár illik, sőt kötelező vonzó illatúnak, tisztának lenni. Nosza, strandpapucs és törölköző, aztán irány a kemping fürdőépülete! Szappanunk csak egy volt: vizet nem látott, vadonatúj AMO, bézs színű műanyag dobozban.

      – Majd én viszem, a dezodorommal együtt! – ajánlkozott Kislőcs[1] barátunk. Félútról éppen ő loholt vissza a borotvájáért, de figyelmünk nemtörődöm módon átsiklott az intő jel felett...

       Négy nyitott zuhanyfülke sorakozott a vizesblokkban, a másodikban már pocskolódott valaki. Én az elsőbe léptem be, két társam a távolabbiakba kényszerült. Sokáig, jólesően verettem a testemet a hűs vízsugarakkal, majd a külső kerámiapolcon lévő közös szappanért nyúltam, de megelőzött a második fülkéből egy dús szőrzettel borított, ismeretlen férfikéz! Bosszankodva várakoztam, míg végre megkaparinthattam jogos tulajdonunkat, rendreutasító fintort vágva kabinszomszédom felé. Manó, a másik cimbora még kellemetlenebb helyzetbe került: egyenesen kéregetni kényszerült a mind szemtelenebbé váló szőrmóktól – aki ráadásul nem is értett magyarul.

      – Pazsálujszta, dajtye mnye málenykuje[2] habzóka! – csillogtatta meg Manó a magas szintű szovjet-orosz ismereteit, amibe a kérdéses kozmetikum fogalma sajnos, már nem fért bele… A férfi mormogott valamit, majd mogorván odalökte a szappant. Legrosszabbul Kislőcs járt, mert mire ő került volna sorra, a turista-jeti rápattintotta a bézs színű fedelet tisztálkodásunk zálogára, és zsörtölődve kiballagott.

     – Hé, miszter! Stop! Dasz iszt moja[3] habzóka! – kiabált utána univerzális keveréknyelven. – Mit bámultok? – förmedt ránk: – Az orrotok előtt elviszi a szappanunkat, ti meg hagyjátok?

      Az elképedt értetlenségből ocsúdva csípőnkre kanyarítottuk a törölközőt, és egyiptomi freskókról ellesett méltósággal üldözni kezdtük, – ám addigra nyoma veszett a sátorrengetegben. Bosszankodva slattyogtunk a szállásunkhoz. Az ajtócipzárt elhúzva, elsőként az érintetlen AMO szappant pillantottunk meg!

     – Ez a titáni ökör mégis itt hagyta! – mutatott Manó vádló ujjal Kislőcsre. –A külföldi muksónak meg vesztére pont’ ilyenje volt… Még jó, hogy össze nem ereszkedtünk vele!

  Alkonyodott már, amikor a kopogtatást helyettesítő halihózásunk felhangzott a leányzók sátorajtaja előtt. Lebbent a ponyva (mi beálltunk a legjobb pózokba), a mézhajú tündérek helyett azonban az ártatlanul megvádolt szőrös férfi magasodott elénk, kezében a bézs színű szappantartójával. Ingerülten karattyolt lengyelül, miközben mangalicadús hajzatú mellkasára böködött. Az ábra szerint inkább a családfő lehetett, semmint pitiáner tolvaj… Hárman egyszerre, egymást és őt is túlkiabálva próbáltuk megmagyarázni a lehetetlent, nem találván megfelelő szavakat a sajátos félreértésre. Fürgén hátraarcot vágtam, mert nagyot sercent agyamban a megkésett mentőötlet szikrája: – Várjatok! Idehozom megmutatni a miénket, akkor megérti!

     Ugyanakkor a háromszoros nemzetközi apósjelölt is elfordult, és behajolt a nyíláson. Felfogta hát mégis a fatális tévedés lényegét? Most kihívja a lányokat, béke lesz, barátság, séta és szerelem, – tán még jófajta bivalyfüves lengyel vodka is akad az ijedtségre… Ehelyett jókora kurblit kapott elő: a kommunikációs eszközválasztás egyértelműen jelezte, hogy nem tekinti szentírásnak a Varsói Szerződésben[4] foglaltakat! Magasra emelte a kocsiemelő hajtókarját, és valami „Zsedem-jedem-pobicska-talicska!”-mondókát üvöltözve zargalászott bennünket (cseppet sem játékosan) a sátorkötelek pókháló-labirintusában.

    Persze, nem lett semmi a könnyed flörtből és a lengyel-magyar barátság elmélyítéséből… A három mesebeli kwiat[5] valóságos apukája – az elvitatott szappan miatt – dühödten kergette szét ábrándjaink hímes pillangóit, a kurblijával hadonászva. Ezért mondtam még az elején, hogy mindennél fontosabb a hátteret megismerni, leges-legelőször!

*     *     *

7.

A  GYORSOLVASÁS  REJTELMEIRŐL

   A téma az utcán hever – szokták mondani –, csak le kell hajolni érte. Most éppen nem is túlságosan mélyre: Gábor barátom szabadtéri könyvárudájában a ponyvaasztal kényelmes magasságokban kínálja a szemelgetnivalót. Imádok itt a könyvek között válogatni! No, nem olyankor, ha valami raktárkisöprés modern sikerkönyvei zsúfolódnak félárú, színes mozaikká… Hanem azok a hagyatékokból származó, rongyos gerincű, kopott vénségek! Azok láttán rezdül meg kopószimattal a magamfajta ínyenc orrcimpája, nyúl előre reszkető óvatossággal a mutatóujja – felütni a titkot rejtő fedőlapot; és szűkül össze sandán a pupillája, a belső oldalra ceruzával írt árat mérlegelve.

   Egyik alkalommal a „százforintos szektorban” fakó dohánybarna könyvecskék tucatja kellette magát az asztal túlsó oldalán: az Olcsó Könyvtár-sorozat majd’ hatvan éves kötetei. Bennfentesként belülre sirültem[1], akár testemmel fedezni mások elől az egyszerű kötésű régiségeket, és immár birtokló nyugalommal foghattam hozzá a válogatáshoz. Úgy emeltem le sorban minden könyvet a kupacról, mint a szenvedélyes zsugás a talonban következő kártyalapot, a piros hetesre várva!

   Mikszáth: Szent Péter esernyője… Turgenyev: Apák és fiúk… és nini – Swifttől a Gulliver utazásai! Igaz, csak a második rész, durva kartonborítóján a világjáróval társalgó pejkó, egy „nyihaha” képe. Éppen az a könyv, ami annakidején olyan furcsamód eltűnt – vagyis amit megtaláltam ugyan, csak…

  Korom Ferikéék öreg házából leginkább az alacsony épület hosszát egyben végigérő mestergerendára emlékszem, meg arra az idegesítő körülményre, hogy csak akkor tudtunk jóízűen belefeledkezni a játékba, ha a körülöttünk settenkedő karvalytekintetű nagyapót az ördög (vagyis valamilyen tennivaló) hátravitte a jószágudvarba. Lehet, hogy pusztázó zsandár volt ifjúkorában a szikár vénember, mert úgy figyelt közelről, szinte fölénk hajolva, mintha csupán az ébersége akadályozna meg minket egy tudj’ isten, mekkora gazság elkövetésében! Ettől aztán lassacskán elhalkult képzeletünkben az Orion űrhajó búgó-süvítő hangja, a Tenkes kapitánya is abbahagyta a császári ezredes fakard általi fához-tűzdelését, és szégyellősen elmakogott „Csklom” után kedveszegetten szétszéledt a gyerekhad.

   Szedelőzködés közben láttam meg a sublót sarkán hagyott könyvet, címlapján a törpék apró hajóját vontató, vándorköpönyeges Gulliverrel. Korom Ferike a magyar irodalom tárgykörben igencsak alulról célozgatta az elégségest, így érthetően könnyű szívvel bólintott, amikor kölcsönkértem a számára értéktelen kiadványt. Kifelé menet, a verandán járva még hallottam az apó dünnyögését: – Ezök a kódisok mög apránkint elkérögetnek mindönt!

    Délutáni libalegeltetések idején egy hét alatt kiolvasván a könyvet, rájöttem, hogy ez a történetnek csak az első része: lennie kell folytatásának is! Vasárnap délelőtt megint elkéredzkedtem Koromékhoz, visszavinni a könyvet, és elkérni a második részt. Ferike átkutatta a sublótfiókokat, a katonaláda mélyét, még a búboskemence kontyát is körbetapogatta a padkáról pipískedve[2], de sehol sem találta. Várakozás közben a hasam hangos mortyogással jelezte, hogy a Vári néni fájáról zsákmányolt, alig zsendülő szilva odabent háborúságba esett a ráivott langyos tejjel, és egyre erősödő csikarás késztetett a külső udvar sarkában álló, sárgára meszelt építmény felkeresésére…

   Tekercses toalettpapír, faluhelyen? Hová gondolsz! Népszava, Hírlap, régi adópapírok tenyérnyi cikkekre vágva – vagy csak úgy, tépve… Ez volt helyette, a deszkára dobva. Hanem Koromék klozetjében ennél urasabb volt a helyzet! A felszabdalt újságpapír fogytán, tartaléknak odakerült egy kisalakú könyv. Bizony, jól sejtetted: a Gulliver folytatása!

   Mitévő legyek? Nem üldögélhetek itt naphosszat, míg elolvasom – ha pedig elviszem, a gyanakvó vénség úgyis az én rovásomra könyveli a hiányt. Hirtelen kitűnő ötletem támadt! Gyorsan átfutottam az első fejezetet, és a vándoros-pejlovas címlappal együtt letépve, ott hagytam álcázásul, a háziak sokáig szunnyadó szükségleteiben reménykedve. A megcsonkított könyvet mackónadrágom korcába csúsztattam, aztán valami otthoni kötelességemre hivatkozva – inóc! – futottam hazafelé…

   A padlásajtó küszöbén kuporogtam, talpamat a legfelső létrafokon megtámasztva. Néha felszóltak: – Mit csinálsz, Janika?

  – Olvasok. – válaszoltam olyankor, fel sem emelve a sorokon futkosó tekintetem; és ez minálunk annyira természetes foglalatosság volt, hogy nem ütközött meg rajta senki. Egy ültömben végére jártam Gulliver kalandos utazásának. Hanem most jött a neheze: visszajuttatni a könyvet végső metamorfózisának színhelyére!

   Otthonról könnyen elszabadultam, Koromékhoz érve pedig azt találtam ki, hogy a tehéncsorda érkezéséig segítek Ferikének a számtanlecke megoldásában. Azonban amikor magunkra maradtunk, hétrét görnyedve a hasamhoz kaptam, és sóhajtozva oldalaztam a külső udvar felé.

   – Mán megint? – kérdezte részvéttel Ferike.

  – Éretlen még a szilva! – nyögtem, és a megindokolt szorultság jogán ismét helyet foglaltam a penetráns levegőjű házikóban. A könyvet újra egybeszerkesztve még arra is maradt időm, hogy a délelőtt felületesen elolvasott fejezetben pontosítsak egy-két részletet…

   – Mán megint?! – zsörtölődött fennhangon az öreg az istálló sarkánál. – Ez a büdös kölök tisztára ideszokott nagydógára, oszt’ elhasznájja a’ zösszes papírt!

*

   Munkatársamtól pénteken kaptam kölcsön egy regényt, és hétfőn reggel az irodájában első dolgom volt, hogy visszaadjam neki. Igazán jó könyv volt!

   – Mégsem tetszett, ugye? – vette a kezébe csalódottan. Megnyugtattam, hogy nagyon is; élvezettel faltam az utolsó betűig!

  – EZT? – rázta felém hitetlenkedve a bakarasznyi vastag, apró betűs fóliánst. – Képtelenség kiolvasni ennyi idő alatt!

   – Márpedig nekem sikerült, elhiheted: gyorsolvasó vagyok kölyökkorom óta. De ne kérdezd, hogy miképpen sajátítottam el ezt a tudományt! Ma már az a „stúdiómódszer” nem létezik…

*     *     *

FELTALÁLOM A TAVASZT

      Valami nagyon összegubancolódott ebben a világban! Biztosan voltak hasonló időszakok a múltban is, de amit nem a saját bőrünkön tapasztalunk meg, az többnyire csupán száraz történelmi statisztika számunkra. A mostani kiismerhetetlen időjárást lehet magyarázni klímaváltozással és felmelegedéssel, ciklonokkal, anticiklonokkal és frontokkal – csak éppen elfogadni nehéz, és változtatni lehetetlen rajta…

Napok óta a balkáni gerlék kesergő, kishitű párbeszédét hallgatom.

– Se-gít-ség! Se-gít-ség! – esdekel az egyik.

– A-szály van! A-szály van! – jajgatja társa a távolból.

– Gya-lá-zat! Gya-lá-zat!

     Aszály van: tavalyi nyárvégtől húzódó, téli hótakaró nélküli, meddő tavaszt hozó aszály. Olvadáskor a hegyekből nem zúdult le folyókat hizlaló áradat. Bogáncs és koldustetű őszről maradt, rozsdás kórója szegélyezi a hullámtér holtágait, kubikgödreit. A víz nem futott ki csendes locsogással a gátak lábáig, egyszer sem: idén elmarad hát megint a pontyok, keszegfélék ívása.

        Zöldellnie kéne már a réteknek is, ám a föld repedezett tenyerén csak durva vadfüvek bokrai ágaskodnak ritkásan a szomjazó gyep szikkadt, avas szálai közül. Porban guggolva, kínnal fakadnak a máskor buján nyíló mezei virágok: hervadt levelek közül kókadoznak szirmaik. Esőért rimánkodik az alig-sarjadt vetések fakó zöldje, a repce is megsárgultan alél a rögre. Gaztól barnállik mindenfelé a feltöretlen ugar; a sziklává keményedett, pogány föld kiveti magából az ekevasat.

        A fák és cserjék rügyei riadtan lapulnak a vesszők kérgéhez, várják anyjuktól a megújhodás nedvét, azok meg életet követelő gyökerekkel markolnak a száraz talajba. Nemhogy víz, – szinte nedvesség sincs már a felszín alatt, és szemernyi eső sem ígérkezik, hetek óta. Csak ez az átkozott, makacs szél fúj szakadatlan; magával sodorja az ásítozó hajnal szájáról fakadt párát is.

       Lassacskán, fénytelenül pirkad. Komor felhőgomolyok kavarognak az ónszürke égen. Néhol sötét tömeggé torlódnak össze, másutt foszladozva szétszakadoznak. Ott még a kelő nap is megsejlik néha egy villanásra, de máris eltakarja egy felhő rongyos, fekete hárászkendője.

         A szél foghíjas sziszegéssel, egykedvűen zsolozsmázik. Időnként vágtázni kezd, s ha sietségében belegabalyodik a nádas zörgő labirintusába, türelmetlenül felhorkan, és sziszegve habot tépked a tajtékos hullámok taréjáról. A vad hajszában hamar kifárad: alábbhagy a tombolása, erőtlenül a parti fáknak támaszkodik, s a sebtében összemarkolt nádlevél törekjét a vízre szórja.

        Váratlanul fuvallattá gyengül a megtorpadt orkán, és valahonnan mézédes illat csapja meg az orrom. Hitetlen szimatolással kóstolgatom. Zamata annyira felismerhetetlen ebben az örömtelen kínnal vajúdó kikeletben, hogy először arra gondolok: talán mögöttem, a nádas öblében rejtőzködő mólón egy horgász kever titkos receptúrájú etetőanyagot… Miközben nézelődve keresem az illat forrását, a Holt-Tiszát szegélyező fasorra téved a tekintetem, és boldog döbbenettel konstatálom, hogy a fák koronái – melyek este még kopasz ágakkal karmoltak a csillagtalan égbe – most szinte tömött lombozatúnak tűnnek.

       Hát persze, ezt érzem én! Egyetlen éjszaka alatt kibomlottak a fehérnyárak fürtösen csüngő, ragacsos barkái. A zömök törzsű szomorúfűzek kuszált hajába sokezernyi sárga dísz fonódik: a porzós virágfüzérek táncolnak vidám lepkeként. A túlsó parton zöldes-fehér virágokból szőtt csillagfátylat visel minden mirabolán-szilva, a kökénybokrok pedig fehér csipkeruhában borzonganak.

       A régiek úgy tartották, hogy kökényvirágzáskor ismét szelesre, hűvösre fordul az idő, – most meg… Tél búcsúztával csak az önsanyargatók hagyták abba a fűtést, és már hetek óta a csapadék nélkül érkező jászeső[1] gyötri a tikkadt növényeket. Ilyen gonosz fogadtatásra biztosan nem számított egyik nyílni vágyó kökénybokor sem. Lám, még a több évszázados tapasztalat is visszájára fordult! De hátha megtörténik a csoda, és majd a remény fehér virágözöne csalogatja elő az éltető tavaszt…

        És megtörténik a csoda! Lábam előtt, a horgászstég szürkére öregedett pallóján egy sötét pötty születik, aztán mellette a másik, egyre több, és több, és már kapkodnom kell az esőkabátért… A sűrűsödő eső erejétől a víz felszínéről mulatságosan plattyognak vissza a cseppek: mintha tréfás kedvű vízimanók böködnének felfelé bunkós végű ujjacskáikkal. Megkésve csapong át a zápor függönyén egy örvös galamb, s védett helyre találván, alt hangon burukkolja az örök körforgás himnuszát. Csendesen sustorog az eső. Sír a Természet. Megkönnyebbülten zokogja el tehetetlenségének szégyenét, kétségbeesett várakozását, – és könnyei áldásként záporoznak a földre.

        Ezt a hajnalt is tétlenül bámészkodtam át. Ideje lenne már belódítani valamelyik készséget… Hiszen azt állítja a bölcselet, hogy esős időben eredményes igazán a horgászat. De hallga’ csak, megint! Az örvös galamb szólamához csatlakozva a vadgalambok új nótába kezdenek.

– Re-mé-lek! Re-mé-lek!

– Van é-let! Van é-let!

*     *     *

[1] A kiadósnak ígérkező eső helyett érkező, homokot és port sodró viharos szél népies elnevezése.

MÉZES PÁLINKA

   Tagadhatatlanul részrehajló hangulatban volt a Teremtő, midőn rábólintott, hogy Székelyföld gyöngyszem városát Sepsiszentgyörgy névre kereszteljék. Bizonyosan a háromszékiek örömére tette: hadd szőjenek kedvük szerint minél több „s” hangot a mondandójukba! Hiszen köztudott, milyen szívesen cifrázzák vele beszédjüket, lépten-nyomon alkalmazva kötőszónak, névelőnek egyaránt…           Szomszédom, István is Sepsiszentgyörgyről származik. A történet pedig – ami a szívélyesen kínált mézes pálinkám memóriajavító hatásától az eszébe jutott – sepsibesenyői eredetű. S hogy urbanizált botfülünk Istvánom ízes mondatait ne csupa seppegésnek, susmogásnak hallja; nagylyukú rostát tartottam a meséje alá, mielőtt leírtam. „S” maradt elegendő így is!

   – S maradt elegendő így es! – mondta egy tavaszi reggelen Szele Mózes a méhes kertben, egy kifosztott kaptár láttán. Másnap pirkadatkor korántsem volt ekkora bizodalma a tartalékot illetően, mert három fonott kas széttépett, ragacsos romja fölött zümmögtek a hontalanná vált méhek. Kétség nem fért hozzá: üres bendővel megébredt medve kóborolt le Besenyő pataka mentén a Bodoki hegyek lábáig.

   Mózes kicsiny házacskája a falutól távol, az erdő szélén állott. Erdészlaknak épült réges-régen, ahol az előbben élt Mózesek, és a még előbben élt Mózesek is erdőőri szolgálatot teljesítettek. A Szele családban koporsóról bölcsőre hagyományozódott a hivatal, de a mostani Mózes puskát már nem kapott a kinevezés mellé. Bár hiába is lett volna fegyvere: a Kárpátok Géniusza[1] szigorúan megtiltotta a medvevadászatot egész Romániában. No, nem mintha védetté nyilvánította volna a rőtbundások fajtáját! Csupán egyedül akart dönteni az ország összes medvéjének az elejtéséről, – és döntése szerint többnyire megtartotta magának a lelövöldözés dicsőségét is… Időnként kegyesen átengedte a lehetőséget valamelyik talpnyaló komisszáriusának, vagy egy havasi romantikára éhes külhoni diplomata lekenyerezésére használta fel.

   – Márpedig ezen dézsmának végét vetek, akárhogyan! – szaporázta a lépést erdő-mező ösvényein Mózes, toronyiránt Sepsiszentgyörgynek. Azért kényszerült a gyalogos ügyintézésre, mert Sepsibesenyőn nem volt rendőrörs, ahol bejelentést tegyen – másrészt a lovas szekerének nem volt elég kereke: téli fahordáskor némelyikben elroppantak a küllők. A törött kerekek tengelyről levonva támaszkodtak a fatuskókra felbakolt kocsi oldalához. Így tehát Mózsi a lábain kívül más járműre nem számíthatott.

   A városi rendőrkapitányságon egy tiszt elé vezették, kit sokcsillagos parolija, terjedelmes testi bősége és szigorú tekintete alapján parancsnoknak vélt. Elpanaszolta a történteket, s óvatosan a beszámoló végéhez illesztette a medve elpusztítására, valamint a vagyonkájában esett kár enyhítésére vonatkozó elképzelését. A remény rigója azonban száraz ágon fütyörészett virágért…

   – Medvét tilos lőni, kárigényről pedig csak abban az esetben lehet szó, ha bebizonyosodik, hogy valóban medve az elkövető! – böffent ki a hatalom szózata a gülüszemű tányérsapkája alól.

    – S hát most mi légyen a teendő? – faggatózott Mózes. Kaján, rosszindulatú mosoly terült szét a kapitány amúgy is széles arcán: – Kötözze meg a medvét, akkor majd lelőjük, és megkapja a kártérítést is!

    – No, ezzel es jól ki valék segítve! – parolázott elmenőben a rézkilinccsel Mózsi a Poliţia[2] felirat alatt. Álldigált kicsinyég, aztán hirtelen támadt ötlettel elindult a népélelmezési üzlet felé.

   Abban az időben Romániában nagyon ügyeltek a lakosság egészséges táplálkozására, és az alkoholfogyasztás megfékezésére! A tömény, tiszta szesz literjét csupán havi jegy ellenében lehetett vásárolni, s árukapcsolásként kötelezően venni kellett mellé egy csomag (másképpen eladhatatlan) fagyasztott tengeri halat is. Az ehetetlenül keserű, büdös haltól nemcsak a gyomor, de még a lélek is tótágast állt – viszont a velejáró alkohol minőségével semmi baj nem akadt. Mózes nem volt italozós fajta: bugyellárisában ott lapult félévi járandóságra való biléta, így vásárolhatott bőven, bár ráment a megtakarított pénzecskéje.

   – Majd beletudjuk az árát az elégtételbe! – gondolta. A hat üveget szépen elpakolta a hímzett lenvászon tarisznyába, a tengeri rusnyaságok fagyos tömbjeit pedig maga elé nyalábolta, miként az építőkövet szokás. Két fordulóval bírta kihordani a mirelit fókaeledelt a bolt melletti gazdátlan telekre, ahol akkurátusan egymásra rakta. Nem ő volt az egyetlen találékony elme: térdig érő jeges falazat olvadozott-omladozott a gaz között, orrfacsaró szagot árasztva…

   Amikor hazaért, a Nap már fáradtan billegészett a távoli Fogarasi-havasok gerincén, s le is szédült onnan valamelyik völgybe, mire végzett az előkészületekkel. Az épen maradt méhkasokat betaligázta a pajtába. A hosszú rudalós láncot – mi a fatörzsek vonszolásánál használatos az erdőn – körülvetette az eperfa derekán, és hüvelyknyi sróffal összefogatta. Odavitte az eperfa alá a dézsát, s abban a szeszeket elkeverte jó sok mézzel, hogy hígfolyós épp’ ne legyen. ( – S az lett ám a jóféle, tömény mézes pálinka, Jánoskám; s bőséggel elegendő! – szakította félbe a mese folyamát István szomszéd ehhez a részhez érve, és az asztalon álló flaskára sandított. Valószínűleg az ujjlenyomataimat kevesellte, miket a kiszolgálás érdekében hagytam az üvegen.)

   Mózes sebtében megvacsorázott, és elfújta a lámpást. Leheveredett, csakhogy éberen szunyókált; azonnal rezdült minden neszre! A legmélyebb sötétség idején szürcsölést, csámcsogást, elégedett mormogást hallott a dézsa felől. Amint a csillagok fénye belefakult a hajnali derengésbe, kilesett az ajtórésen. Az udvar közepén hatalmas kanmedve horkolt röfögve, hanyattfektében is ölelte a kinyalt dézsát. Próbaképpen kavicsot dobott a hasára, az meg csak legyintett, mintha egy dühös méhet hessegetne, de aludt tovább. Nosza, odaugrott Mózsi, és a láncot sebesen a medve hátsó lábára csavarozta. Nyakába kanyarintotta a tarisznyát, s vidáman dudorászva indult, jelenteni: meg van kötözve a haramia, lehet agyonlődözni!

   Ha mástól hallja, soha nem hitte volna, hogy Sepsibesenyő ilyen közel esik Sepsiszentgyörgyhöz – rendőrségi terepjáróval…

   – Mit tett, ember, az uristenit magának?! Engedje el, most azonnal! – üvöltött a parancsnok. Mózes azonban nem vállalkozott a mutatványra, hisz’ nem azért pányvázta ki a medvét, aki időközben magához térvén még a rendőrfőnöknél is bőszebben ordítozott a lánc végén; szertedobálva dézsát, követ, kocsikereket – amit csak magához bírt kaparintani. Nem volt mit tenni, a kapitány vijjogó szirénázással visszazötyögött a városba, felsőbb utasítást kérni telefonon Bukarestből.

   Tán egy órába-másfélbe sem tellett, s máris megjárta a retúrt. Csillogó, fekete luxusautó kanyarodott mögötte az udvarba. Valami párthű járási vezetőt méltatott a Főtitkár arra a jutalomra, hogy „élete medvéjét” különösebb fáradozás nélkül ejthesse el – lévén a vadászat körülményei nem túl etikusak… No, miképp az kinézett, kellett is neki némi előny! Vadászjelmezén jól látszottak a bolti hajtogatás nyomai, puskájából csepegett a gyári olaj, s minden szíjazatja világossárga újdonsággal nyikorgott. Kalapjáról hatalmas bokor zergetoll borult széjjel, minduntalan félre kellett terelnie a homlokából, ha egyáltalán látni akart. Becsületére legyen mondva: bár célzás ürügyén összevissza kavargászott a puskacső remegő végével, a golyót egyenesen a mackó szeme közé eresztette! Egy szempillantás alatt el is múlt a koma másnapos fejfájása, mindörökre.

   Mózsi a vész múltával feszegetni kezdte a kártérítés ügyét, mielőtt az végérvényesen feledésbe merül. A rendőrparancsnok indulattól szederjes arccal kapkodott a pisztolytáskája felé, de a vadászvendég magához szólította. Összehajolva sutyorogtak, majd a kapitány nagy bokacsattogtatással szalutált: – Am incelesz, továresul szekretár![3]

Odaballagott Mózsihoz, s megvető mozdulattal átnyújtott egy marék bankót: – Ezt a titkár elvtárs adja a felmerült költségekre, viszont elvárja a titoktartást; a sajátos körülményről senkinek nem beszélhet!

A pénzköteg meggyőzően vastag volt, s a százlejesektől gyönyörű kék, mint egy ibolyacsokor… Elfogadható érvnek tűnt egy becsületszóhoz!

   Szele Mózes megbízható, s szavatartó ember volt – ám góbé is, a visszafelé menetes eszecsavarjával! Így legelébb a kocsikerekeket reparáló bognármester tudta, azután az egész falu, végezetül Kovászna megyében is csak a süketek nem: igen szép summát kapott attól a járási vadász elvtárstól, aki az udvarban lőtte le a fához láncolt, részeg medvét. Azonban Mózes nagyon igényes volt a becsületre, ezért azt a szóvirágot, hogy „sajátos körülmény” – soha, élete végéig sem ejtette ki a száján!

*     *     *