Borda János könyvei és egyéb írásai

Don Quijote ismét vértet ölt (Recenzió - Góg János: Türelemjáték című verskötete)

A túlsó part (Recenzió - Sebestyén István: Vadvizek ölelésében című regénye)

Emlékek szarkofágjai (Recenzió - Góg János: Hűség és lázadás című kötete)

Csanytelek helyneveinek legendái (Csaj-tó, Dögállás, Dilitor, Bánomhögy, Síróhegy). - 2018.

Csanyi menedék (Horváth Mihály rejtegetése a világosi fegyverletétel után). - 2018.

Levél Bacchushoz (Recenzió - Sebestyén István: Bacchus vallomásai című szonettgyűjteménye)

Számomra a könyv nem csupán a belívben hordozott tartalom: egységet alkot a borítójával. Egy jó könyv már a fedlapjával gondolatokat ébreszt és kérdésekre késztet. Kezemben tartom Góg János Türelemjáték című, legújabb verseskötetét. Még bele sem lapoztam, és a borító fotója már megszólít… Mintha az első verset olvasnám.

Napfény játszik az elhagyatott épület málló vakolatán. Erős falai még kitartanak, de a sötéten ásító ajtónyílásokból dohos magány, céltalanság árad. A tetőre boruló lombok és a falakra kúszó növények jótékonyan takarják a csendes pusztulást, mégis ők az elmúlás hírnökei. Egy emberi élet képe ez – pontosabban számvetés a megélt idő értelmével. A kép alatti haiku egyértelművé teszi ezt az érzést.

Hetven-egynéhány életév és több mint félévszázadnyi alkotómunka határán joggal áll meg az ember visszatekinteni, mérlegelni, erőt gyűjteni. Egy költő nem azt latolgatja: „Mit értem el?” – hanem „Mit ér, amit tettem?” Elmélyült elmélkedés, társadalomkritika, jövőféltés tükröződik az első fejezet verseiből. Közülük nagyon sok morális változásért kiált. Talán a társadalmi elégia műfaji meghatározás illenék rájuk leginkább. Ha azokra az állapotokra gondolnunk, amelyekben- és amelyek felé sodródik a féltett világ; velünk együtt, családunkkal és szeretteinkkel együtt, közönyös gleccserként tarolva végig álmainkon, hitünkön, terveinken – megértjük ezeknek az elégiáknak a kétségbeesett kiáltását.

A Türelemjáték akár „kirakós” lehetne, a versek lelki egésszé szerkesztésére utalva… Magam is kedvet kaptam, hogy a kötet néhány költeményének kiragadott részletét puzzle-darabokként összeillesszem:

Ám azt hiszem, valójában nem a játék fogalma van a középpontban; inkább a kihívás, az emberi próbatétel időbeni folytonossága egy olyan életszakaszban, amikor nemcsak az írott szó hiábavalóságával kell szembenézni, de hirtelen elviselhetetlen terhet jelentenek a saját gondok, a betegség, a kor és a kirekesztettség érzése is.

Az egyes fejezetek felépítése és sorrendisége feltűnően tudatos és következetes. A csalódás fájdalma lassacskán szűnik a hasonló célokért küzdő barátokra, sorstársakra emlékezve. Ezek a nekrológok a Csönd keze etűdben már egyértelműen jelzik a szándékot: túl kell lépni az idő-szabta határok kicsinyességén és tennünk kell a dolgunkat, amíg csak lehet, vállalva azt is, ha félretaszítanak, megbélyegeznek. Mintha a költő tulajdon elgyengülésének szégyenéből merítene erőt, fokozatosan magára talál és felülkerekedik csüggedtségén. A kezdeti gyötrődés teljesen feloldódik a szülőváros megidézett világában, a természet képeiben, a szeretett unokának szánt játékos fejezetben. Magában hordozva a haza társadalmi problémáinak komor valóságát, ugyanaz a lélek örömmel fogadja be ismét a látnivalókban, mindennaposnak tűnő apróságokban hordozott megismételhetetlen élményt, csöndes szépséget, derűt.

A Párizsról írt mesteri szonettkoszorúban Góg János élvezettel (és élvezetesen) játszik a magyar nyelv-adta gyönyörűséggel, a szonett versformája nem kötöttséget jelent számára, hanem szárnyaló lehetőséget. Párizsban a teljességet találta meg – ahol minden együtt van és jelen lehet egyszerre: az egyetemes történelem, az építészet, a művészetek világa, a múlhatatlan érdemű elődök máig ható kisugárzása…

A Hidak című fejezet már ismét az emberi tisztesség küzdelmének ad teret. A verssorok mint vádló ujjak mutatnak a bűnösökre, ostorként sújtanak a vámszedő képmutatókra. Ebben a ciklusban több vers is Ars Poetica-ként tekinthető, melyekben Góg János nyíltan, arcát és nevét vállalva emeli fel szavát az oligarchák öndicsőült világa ellen.

Don Quijote, a becsület lovagja ismét vértet ölt és csatába indul – legyen bár reménytelen a viadal és tűnjék legyőzhetetlennek az ellen.

2022. július 9-én a felújított Népházban nyílt meg Csanytelek 140 éves postatörténetének kiállítása. Az irattári kutatások bebizonyították, hogy falunk postamesteri hivatalát elsőként Pap Ödön jegyző nyerte el 1882-ben (valószínűleg pályázat útján). Kezdeti időszakban szolgálati épület híján saját házukban rendezték be hivatalukat a postamesterek. Arra viszont nincs adat, hogy hol lehetett a Postahivatal körülbelül 75 éven át – mielőtt a Kossuth utca 7. szám alá, majd jelenlegi helyére költöztették…

Az 1960-as években Csongrádról kijáró fogorvosa volt a községnek. Dr. Sólyom Sándor a Petőfi utcában, a Kisvendéglővel szemközt álló házban tartotta fogászati rendelését, minden csütörtökön. Rossz fogazatú sihederként, egy sajgó odvas zápfog miatt léptem be a zöld olajfestékkel mázolt ajtón a váróhelyiségbe, Édösapám bátorító kíséretét élvezve. Míg várakoztunk, én a fogamra szívogattam a levegőt, ő pedig elmesélte, hogy ez a ház valaha az Iparoskör épülete volt, és itt működött régen a Posta is. Emiatt szokták a csanyiak „Régiposta utca” néven emlegetni a Petőfi utcát.

Az első adatközlőm tehát az édesapám (~1965. Borda János, Csanytelek, 1924-1996)

Azt ma is sokan tudják a falubeliek közül, hogy melyik a „Régiposta utca” – de ki emlékezne már az ottani Postahivatal épületére? A saját serdülőkori élményem vajmi kevés bizonyíték, ezért felkerestem a 93 éves Annus nénit, és feltettem neki a kérdést: – Tudja-e, hol volt a Posta Csanyteleken, mielőtt a Kossuth utca túlsó végére került?

– Az Iparoskör épületében, ami a Petőfi utcában volt a Kisvendéglővel szemben – válaszolta habozás nélkül –, a bejárat mellett, utcára néző ablakú kis helyiségben.

(2022. adatközlő: Kupecz Jánosné, szül. Nyilas Anna, Csanytelek, 1929-)

Természetesen rögzítettem Annus néni visszaemlékezését az Iparoskörrel kapcsolatosan is, de az nem tárgya ennek a tanulmánynak.

Eszerint más forrásból is megerősítést nyert az Édösapám elbeszéléséből bevésődött emlék – ám nem én lennék én, ha elégedetten hátradőltem volna a befejezett munka tudatával. Ettől kezdve még inkább hajtott a kíváncsiság: hol működhetett a legelső Posta, mielőtt a Csanyi Független Iparos és Földműves Kör székházában kapott helyet?

A XIX. század második felében került sor a Habsburg Birodalom részét képező Magyar Királyság kataszteri felmérésére. Csany település térképszelvénye 1880-ban készült el (Csany I. rész, 1880.) A Gróf Széchenyi (ma Kossuth) utca sarkán állt már egy kisebb formátumú Községháza, vele szemben nyílott az Őrgróf Pallavicini (ma Petőfi) utca torkolata, és mit ad Isten: jobb oldalon a második telek tulajdonosa Pap Ödön jegyző volt! Nevét később a hites földmérő – nyilvánvalóan a jegyző halála után – piros tintával így módosította: Pap Ödönné. Ezen a telken épült meg később az Iparoskör épülete, mozihelyiséggel, gyűlésteremmel és Postával.

Ha hihetünk annak a gyakori tapasztalatnak (és miért ne tennénk), hogy kistelepüléseken az első postahivatalok a postamester lakóházában működtek, akkor kijelenthetjük, hogy Csany (1902-től Csanytelek) Postája 1882-től az 1950-es évek végéig – vagyis az új hatalom által felszámolt Gazdakör és Iparoskör létezéséig – ugyanazon a helyen működött, tehát a jelenlegi Petőfi utca 3. szám alatt lévő lakóház helyén.

Így jutottam el egy kihúzott fog árán az első csanyi Posta helyének felkutatásáig…

Állok a Tisza partján (Hát persze, megint horgászik! – gondolják az ismerőim). Horgászbotom fához támasztottam, és nézem a tájat. Nem tudom, mióta, és nem mérem, meddig; a merengés éppoly időtlen, mint a folyó. A fölém hajló lombok komor, nyomasztó árnyékában szinte didergek, ám a túlsó part izzón ragyog a napfényben. Hirtelen jött párhuzamként a nemrég olvasott könyv jut eszembe, hiszen annak a borítóját pontosan ilyen felvétel színesíti. Még talán ez a gyökeréből kifordult, víz-hozta fa is hasonló, amit idáig sodort a legutóbbi áradás! A kép emberi léptékkel mérve örök itt is, ott is… De hajh, hol vannak már, s kik voltak valójában azok az emberek, akikről a regény mesél?

Égre magasodó piramisok, bevehetetlen várak és monumentális székesegyházak maradtak az örökkévalóságnak hitt utókorra – ám az építkezések során elvásott életek névtelen falevelekként hullottak a múlandóság korhadó avarszőnyegére. Az Alföldet átszelő folyók útját immár másfél évszázada szabályozzák gátak: hosszan elnyúló piramisai ezek a magyar síkságnak… És százötven év múltán, ebben a gépesített világban a ma embere természetesnek veszi a létezésüket, – bele sem gondolva, hogy építésük markolók, bulldózerek és dömperek nélkül milyen óriási teljesítménye volt annak a kornak … Miért is gondolna hát azokra, akik a gigászi munka névtelen hangyái voltak?

Ez a könyv, ez a regény nevet ad és arcot, jellemet rajzol nekik: a termőföldet művelő szegényparasztságból formálódó földmunkásoknak. A történet szereplőin és cselekményén keresztül mind teljesebb képet kapunk a Dél-Alföld – a későbbi „Viharsarok” – kubikostársadalmáról. De hosszú út vezet még odáig, a regény elejétől is! Az élettörténetek kalárisa nem sokkal a legyőzetett Szabadságharc után kezdődik, amikor mint dúvadakra, úgy vadásztak a császári zsandárok a betyárnak állt magyar honvédekre.

Limányos Bandit lányfejjel szülte az anyja, bujdosó apját a pusztázók parancsnoka lőtte le. Bandi fattyú volt, pária a tisztességet és morált mímelő, rátarti tanyásgazdák világában. A történet során főhős lett belőle, majd főhőssé érő gyermekek apja. De van-e, lehet-e kiemelt szereplője annak a vége-nincs történetnek, ami felölel múltat, jelent és jövőt? Hiszen főszereplő az anya, Limányos Eszter is, aki fiáért szégyent, gyötrelmeket és alávetettséget vállalva élt, míg a kialakuló családi biztonsághoz ragaszkodva, oda nem halt a megteremtett otthonnal együtt a Tisza árhullámaiban. Főszereplők az Erki Déneshez hasonló egyszerű, becsületes zsellérek, a gazdagodásért egyszersmind véres verejtékkel küzdő és ravaszkodó Gyovai Ábrahámok, a szeszélyes folyót megzabolázó Ludrovai mérnök, a városi hírharang Lepcses Luca éppúgy, mint a háborús vekni helyett kapott fehér kenyérért testével fizető családanya, de még a velejéig gonosz zsandárparancsnok: Szarka Mátyás is… Hősökké válnak a császári önkénnyel szembe szegülő városi polgárok, az egymást követő háborúkba besorozott ifjak és családapák…

Mert ez a regény nem egyes főalakokról szól, hanem sorsokról, amelyek úgy kapcsolódnak össze (vágyottan vagy kényszerűségből), mint az éltető és pusztítani képes folyó vízcseppjei Tiszává – és nem csupán emberi sorsokról, de a szülőföld térségének folytonos változásáról, a megtartó közösséget jelentő város meg-megtorpanó fejlődéséről is. Nem történelemkönyvnek, főleg nem helytörténeti tanulmánynak íródott, mégis az. A cselekmény helyszíneivel, az események folyamatával részletes pontossággal megidézi – és egyidejűleg megőrzi az eljövendő nemzedékek számára – a hagyományos kisparaszti gazdálkodást, eszközeivel és munkamódszereivel; az egykori városképet, feledésbe merült helyneveivel; a folyószabályozás tervezőinek és kétkezi munkásainak küzdelmét földdel és vízzel. A hajómalom működésétől a hajdani nagyvásárok hangulatáig, az iparosodás térhódításán át a háborúk elállatiasodott halálgépezetéig mindent, mindent… Bizony, Csongrád és a Tisza vidékének történelemkönyve ez, egyes fejezeteivel átnyúlva országhatárokon, a földhözragadt ember számára az Óperenciáig, – s ki tudja még, hogy a történet folytatásában meddig!

Emléket állít a szűrös-subás pásztornépnek, a bocskoros parasztoknak, a felelősségtudatos és hebehurgya városvezető uraknak, a vitézül helytálló (és majdan talán a levitézlett) polgármestereknek és a kérges tenyerű kubikosoknak. Emlékeztet, amolyan mindentudó székely kopjafa mintájára, melynek rovásaiból kiolvasható még a sorsokat irányító csillagzatok együtt állása is.

– Könnyű dolgod van, Pista Bátyám, a Kubikos” szobrot látva, - mondhatnám tréfálkozva – hiszen az ablakodból akárhányszor rápillanthatsz ihletért a Tóth Béla által megformázott szikár, agyag-ette, napszítta alakra!

– Könnyű dolga van. – sóhajt válaszul, elkomolyodva a valóság. – Ebbe az életbe született bele, ez a világ formálta az életszemléletét…

Nézem a folyót, a Mi Tiszánkat, és felidézem a könyvbe kapott ajánló gondolatot, ami Sebestyén István eltökélt küldetéstudatát, ars poeticáját tükrözi, és üzen, dolgomra figyelmeztetve engem is:

„Janikám! Nekünk feladatunk, hogy szülőhelyünk arcát belevéssük testvéreink lelkébe.”

A mély árnyékban állva nézem a folyót, s a napfényben fürdő túlpartot. Jelkép ez! Ilyen volt minden elődünk, ősünk élete: küzdöttek, gürcöltek inaszakadtáig az életfolyó sötét oldalán, hideg, fekete sárban, és álmodó reménységgel nézték a túlpart aranyló fövenyét. Ám oda nem értek el soha…Nekik csak a hideg, fekete sár adatott.

Pista Bátyám! Mikor tudom meg végre, hogy mi lett az agyonlőtt betyár, Zsákai Bandi titkát rejtő láda sorsa? Adjon a Teremtő jó egészséget a trilógia befejezéséhez és mielőbbi közreadásához!

Köztudott, hogy a legtöbb vallási ünnepünk árnyékában megbúvik egy-egy „pogány” rituálé; mint például húsvét hétfőjén a locsolkodás, vagy advent idején a Luca-napi babonás népszokások. Manapság különösen nagy divatja van a hiedelmes szertartás-játékok művelésének. De emlékszik-e még egyáltalán valaki a régmúlt karácsonyi ünnepvárások Aranycsikójára? Vagy már csak egyedül a kilencvenediket taposó Édesanyám élteti ezt a hagyományt Csanyteleken?

Az ő visszaemlékezése szerint a múlt században még általánosan elterjedt szokás volt. Zsigerháton a szülőháznál, és általa ismert családoknál karácsony böjtjén egy szakajtó alját szénával és szalmával kibélelték, majd minden feltálalt böjti ételből, s az elfogyasztott gyümölcsökből tettek bele kis maradékot az Aranycsikónak. Így végül összegyűlt benne a vajas bableves sűreje, kenyérhéj, néhány félmarék mákos- és gömölyés[1] nudli, némi „bagolytüdő”[2], aszalt szilva, esetleg pár gerezd dióbél. Bár Édesanyám nem erősíti meg, nekem úgy rémlik, hogy kisgyerekkoromban valamelyik rokoni háznál tükörcserepet is láttam a szakajtóban!

Csanyteleken István napján (egyes vidéken ünnepek után), minden haszonállat takarmányához, abrakjához kevertek az összegyűjtött ennivalóból, és a kertek alján szórtak belőle a hóra az ég madarainak is. A böjti maradék feletetését valamiféle jószágtartási varázslásnak kell tekintenünk, amit az állatok étvágyának és egészségének érdekében végeztek, – s a természet iránti tiszteletből a lakhelyek közelében élő vadakról sem feledkeztek meg.

Tulajdonképpen mit is keressünk az Aranycsikó lényében? Párduckacagányos vérmagyarok megpróbálják „ráhúzni a lóbőrt” – azaz egy ősi tradícióra hivatkozva a téli napfordulón megszülető fehér ló fiával azonosítani, ám semmi sem igazolja, hogy a hagyomány eredetét valóban vissza lehetne vezetni a honszerző időkre.

A néphit a félretett karácsonyi ételmaradék remélt hatása mellé egy fényjelenséget társított, ami lehetett az apró ablakos konyha homályában az asztalra tett üvegpoháron, kancsón – esetleg az én emlékeimben szereplő tükörcserépen – felsziporkázó téli napfény; aranycsikó, amivel az egyszerű lélek ámítható volt… Korombeliek biztosan emlékeznek rá, hogy ha „csuszongálás” közben valaki elesett a jégen, a letottyanó alfele, vagy odakoppanó kobakja nyomán megjelenő szivárványos, csillámló réteg-repedést aranykacsának mondtuk. Ehhez hasonló – bár fájdalommentes – rácsodálkozást sejtek az Aranycsikó esetében is.

Forráskutatás során az alábbi térségekben találtam Aranycsikó-hiedelemre, illetve a miénkhez hasonló karácsonyböjti szokásokra:

Az erdélyi Küküllődombó (Miklós Mária magyartanárnő, Küküllődombó 1992).

Békéscsaba és Újkígyós környéke (Csiszér Áron, Békés megyei Hírportál, 2006).

Zselic: a Dunántúl déli határvidéke (Dömötör Tekla: Magyar népszokások, 1972).

Gömör: Nógrád megye, illetve Szlovákia (Bodnár Mónia: Egy gömöri szlovák telepítésű falu asszimilációja 47.o).

Kisiratos: egykor Csanád vármegyei, ma Romániához tartozó település (Vajda Noémi: Öregapám mesélte című tanulmánykötet. 2014). Az általa gyűjtött szavahihető emlékidézéseket bőségük miatt meg sem próbálom közreadni. Mindenesetre az ott feljegyzett szokások szinte pontosan egyeznek a csanyi hagyományokkal, és amitől tátva maradt a szám: a kisiratosi adatközlők olyan jellegzetes ö-vel beszélnek, mintha falunkbeliek lennének!

„– Karácsony bűttyin nem vót szabad ögyünk délig, mer ha öszünk, nem látjuk mög az aranycsikót. Ha valaki elesött, akkor azt mondja: Né, mán mögláttam az aranycsikót!” (Falkus Margit, Kisiratos).

Véletlenül sem a „rokoni szálakat” akarom bogozni az egybeesések alapján… Csupán szeretném ráirányítani a figyelmet, hogy a mi falunknak is vannak megőrzendő hagyományai! Talán még nem késő a szülői, nagyszülői ház padlásáról előkeresni a pókháló-lepte, foszladozó kötésű szakajtót, hogy karácsonyra megidézhessük egy szép népszokás hangulatát. Nehogy egykor majd a faluhelyen felnövekvő nemzedéknek is magyarázni kelljen, hogy tulajdonképpen mi az a szakajtó…

[1] Gömölye: túróból gyúrt, levegőn szárítva érlelt sajtféleség.

A magyar hősi halottak emlékéhez kapcsolódik egy nemes lelkű, igaz hazafi neve; akit még ma is sok egykori diákja emleget hálával, s aki méltán került posztumusz[1] a csanyteleki díszpolgárok sorába. HONTI DEZSŐ tanító úr elsősorban hazafias magatartásáért vált „rendszerellenes politikai elemmé” a kommunista vezetés szemében, – ami miatt végül kényszeráthelyezéssel eltávolították a faluból.

A magyar pártvezetés egy idő után kényelmetlennek érezte a katonasíron a MAGYAR HŐSEINK feliratot, hiszen időközben ellenséggé váltak a „testvéri Szovjetunió” ellen életüket áldozó honvédek, ezért irányítottan ellehetetlenítették az ottani megemlékezéseket (legszívesebben talán lerombolták volna a síremléket is). Falunk legöregebb lakói – egykor Honti Dezső tanítványai – közül többen emlékeznek rá, hogy a Tanító Úr a fenyegetettség ellenére a diákjaival mindig gondoskodott a sír ápolásáról, koszorúzásáról. Mély hazafiságot plántált a tanulók lelkébe (bár közülük jónéhányan tévesen úgy emlékeztek idősebb korukban, hogy 1848-49-es honvédek sírját gondozták gyerekfejjel). Róla jegyeztem fel még azt a történetet, hogy 1944–46. között „Öregfelgyőnél” járva, a csongrádi kövesút árokpartjában eltemetett ismeretlen magyar katona ideiglenes sírjánál diákjaival, útitársaival mindig elénekelte a Himnuszt.

Kutatásaim kapcsán gyakran lapoztam a csanyteleki Plébánia irattárában lévő „halotti anyakönyveket” (valójában Temetettek Könyve), s eközben ötlött fel bennem a gondolat, hogy ne csak az 1944-45-ös évek áldozatainak–, hanem az I. világháború hőseinek az adatait is keressem, régebbi matrikulák oldalain. Így bukkantam rá olyan nevekre, amelyek hozzátartozói igény vagy jelzés híján már nem kerülhettek fel a temetői Szent Mihály kápolna homlokzatán magasodó fekete márványtáblára. Most megidézem őket, abban a reményben, hogy Mindenszentekre már az ő nevük friss vésete is ott csillog a többiek sorában!

PAPP FERENC – 45 éves földműves, Forgó Viktória férje, Csanytelek 437.szám alatti lakos. 1944. október 16-án agyonlőtték. Hozzátartozói temették el.

PALATINUS MÁRIA – 68 éves, Tömörkény-szél 442. szám alatti lakos. 1944. december 1-én agyonlőtték.

PINTÉR ANDRÁS – csanyteleki lakos, Hevesi Erzsébet férje. Sebesülten került haza a frontról, 1950-51. táján halt bele a harctéren kapott gyógyíthatatlan sérülésébe. A Magyar Hősök sírjába temették, azonban neve sem ott, sem a központi emléktáblán nincs feltüntetve.

PÖLÖS FERENC – 20 éves, szülei: Pölös János és Borsi Verona. 1915. november 17-én halt bele a harctéren kapott sérülésbe. December 8-án temette itthoni földbe Katerba István káplán.

VIDA DÉNES – 32 éves síróhegyi lakos, szülei: Vida János és Víg Rozál. 1917. április 17-én kapott halálos lövést a harctéren, április 19-én temette Hovány Orbán plébános.

Több, mint egy évszázada, – illetve 75 éve történt tragédiák bontakoznak ki a nevek mögül. Megrendülten gondolok azokra, akiket esetleg még ennyi idő után is fájdalmasan érint ez a visszaemlékezés, – és hasonló érzéssel hajtok fejet azokra is gondolva, kikre már nincs, aki emlékezzen…

Ígérem, kedves Olvasó – ha hosszúnak, vagy nyomasztónak érezted helytörténetünk legutóbbi fejezeteit – hogy keresztekről, temetőkről, sírokról nem fogok a közeljövőben írni! Mindenesetre én úgy gondolom, hogy nem lépdelhetünk nemtörődöm módon az elődeink sorsával kikövezett úton. Múltunk megismeréséhez és megőrzéséhez tartoznak ezek az ismeretek is; remélhetőleg az utókort szolgálja majd a feljegyzésük.

2020. június végén sor került a temetőben álló szovjet hadisír kitakarítására. Elismerést érdemel a munka, ám most látszik igazán, milyen leromlott állapotú a sírhely: töredezett, megbillent betonpillérek, kidőlt-bedőlt keret, csonka, málladozó obeliszk…

Hetvenöt éve, 1945. év folyamán a Csanytelek térségében elesett szovjet katonák maradványait – mint felszabadító hősökét – a temető központi magaslatán lévő közös sírba temették. Hallottam olyan vélekedést, hogy az oroszok sírja „csak emlékmű”. Én több szemtanúval beszéltem az idők során, akik még azt is fel tudták idézni, hogy például a Kanász-komp mellől, illetve a Tiszai úti lőtér környékéről is került ide exhumált szovjet katona.

Az emlékmű és a „dizájnos” külső 1960-ra készült el, erre a kőoszlop szövege is utal. Az idők viszontagságai lassacskán olvashatatlanná koptatják a betűket, ezért már régebben lementettem a feliratot:

Alatta orosz szöveg következik, cirill betűkkel (a töredezett szöveget még nem ellenőriztettem vissza, de több részlet alapján feltételezem, hogy a fenti szöveg megfelelője). Legalul:

Megjegyzem: a feliratba két hiba is került eredetileg. Mondattanilag meglehetősen zavaros a „HARCOKBAN ELESETT VÖRÖS HADSEREG HŐSEINEK”, és az alsó szövegben hiányos a véset: „MAGYAR NÉP SZABADSÁGÉRT”. A kőszál csúcsáról a kis lemez vörös csillagot 1989-90. környékén „buzgólkodták le” azok, akik ettől hittek rendszerváltozást... Ellenpéldának említeném az ausztriai Bad Radkersburgot, ahol köztéren álló szoboralakos szovjet emlékművet ápolnak nagy gonddal a mai napig – mégsem tartanak a kommunizmustól (természetesen ez nem azt jelenti, hogy én visszavágyom a vörös csillagot)!

A katonák neveit a csanyteleki Plébánián kutattam a Temetettek Könyvében, de nincsenek bevezetve a matrikulába. Talán a Hadtörténelmi Levéltárban lehetne adatokra lelni, – de úgy gondolom, ha temetésükkor nem tartotta fontosnak azonosításukat a szovjethatalom, békében porladnak ezután is névtelenül…

Ugyancsak 1945-ben temették a térségben hősi halált halt magyar katonák exhumált maradványait a temetői haranghoz közeli sírba, melynek omladozó téglanégyszögét időről-időre elborítja a burjánzó gaz… 1946-ban állított obeliszkjén a felirat: „Magyar Hőseink emlékére emeltette Csanytelek Dolgozó Népe”. Alatta a hősi halottak nevei: Bakó István, Csikós Ferenc, Kiss Pál, Tasner Kálmán, Ismeretlen.

Közülük Bakó Pál és Csikós Ferenc volt csanyteleki. Több szemtanú visszaemlékezése szerint ebbe a sírba temették még 1950-51. táján a falunkbeli Pintér Andrást is, aki maradandó sérüléssel került haza a harctérről (sajnos, fellelhető hozzátartozó híján ezt az adatot nem tudtam pontosítani). Fakeresztje elkorhadt, a neve viszont nem került fel a kőoszlopra.

Természetesen a temetőben még több helyen található hősök és polgári áldozatok sírja. Néhányukat hozzátartozóik kutatták fel a háborút követő években, hogy hazahozatva itthon leljenek végső nyugalomra.

Elismerésre méltó a hadisírok rendbetételére irányuló igyekezet, de a méltó megoldás a közös sírhelyek teljes felújítása lenne – amire szép példával járnak elől közeli településeken is. Talán ennyi év után már nem is annyira a hősi mivoltnak szól ez a szándék, hanem az itt nyugvók iránti kegyeletnek; emlékezetül és emlékeztetőül. Az orosz katonák esetében ellenérzéssel viaskodóknak is félre kell tenni a szülőktől, nagyszülőktől megörökölt gyűlöletet; gondoljunk arra, milyen nemes érzés, amikor hírt kapunk a II. világháború idegenben nyugvó magyar katonáinak gondozott sírjairól!

„Mindenkinek megvan a maga keresztje” – tartja a szólás. Aki ismeri már-már mániákusnak nevezhető helytörténeti érdeklődésemet, nem csodálkozik azon, ha én annak örülök, hogy egyre több van… Mármint a kutatásaim során fellelt, megcsodálható és megőrzendő szakrális jelekből! Legutóbb szóba hoztam Csanytelek – akkor még Csany – manapság szinte érthetetlen távolságban kialakult, egykori közbirtokait. Falunk vallásos népe az otthontól elszakadva sem tagadta meg önmagát: a tömörkényi Fehértó-pusztán kettő-, Csongrád-Kettőshalom dombján pedig egy közösségi feszület jelzi hitbuzgóságukat.

Makk Ferenc plébános 1841-ben írt visszaemlékező feljegyzése a csanyi Historia Domusban: „Bizonytalan történetírásomba foglalom, hogy 1810 évben Fehértó területén kőkereszt állíttatott Bodor József csongrádi gazda 33 florint[1] nagylelkű adományából és Izsák Mihály csanyi kertész adójából.”

Fehértó-puszta egykori csanyi kolóniájának területén, egy régi térképről beazonosított ponton, a Csukás-éri főcsatorna közelében megtaláltam az 1810-ben emelt feszületet! Borz- és rókakotorékokkal aláfúrt, gledícsiabozóttal benőtt homokdombon fehérlik a romos állapotú kereszt. Egyszerű, vaspánttal körülfogott talapzatán szilárdan áll, de az idő menthetetlenül pusztítja a málladozó homokkövet. Krisztus testéből fej és láb nélküli torzó maradt csupán, és az alsó rész faragványából felismerhető ruharedőzet enged következtetni a korpusz alatt álló Szűzanya alakjára.

„1855-ben Fehértó Filiale[2] területén új keresztet állítottak.” – írta Villiger István plébános.^{^[3]} A Habsburg birodalom 1887-ben befejezett III. katonai felmérésének térképén két kereszt jele látható Fehértó-pusztán (közöttük félúton a szélmalom ábrája), ami bizonyossá tette számomra, hogy 1855-ben nem az 1810-ben emelt feszület megújítása történt.

A Tömörkényt Gátérral összekötő út mellett, a Fehértói csárda helyének közelében még áll az 1855-ben emelt homokkő feszület. A köveket stilizáló alapzattal együtt alapjaiban erősen megdőlt, a kereszt fejrészén meghasadt a kőzet, és teljes felületében morzsalékosan pusztul; szakszerű restaurálás híján rövidesen menthetetlenné válik…

[2] Leányegyház: közös Anyaegyház alá rendelt kisebb katolikus közösség.

A templomkert kerítésében álló talapzatról Nepomuki Szent János szobra ügyel az úton járókra. Fontos szakrális emlék – úgy is, mint a templomunk titulusa, és mint a folyók, hajósok, halászok védőszentje. Dr. Forgó István helytörténész derítette ki, hogy eredetileg a már említett Fehértó területén állt a szobor. Sajnos, ottani helyét nem sikerült kiderítenem, azonban a két kő feszület elhelyezkedése arra enged következtetni, hogy a védőszent szobra a csanyi közbirtok északi sarkában, a Félegyházára vezető Mindszenti országút (ma gátéri összekötő út) mellett állhatott.

„Némely csanyi gazdák buzgó ajtatosságból a csanyi határban Szent János tiszteletére kőből állított szobor fenntartására 60 frt alapítványt tettek. 1840. december 25-én.” – jelentette Kardos János plébános a váci püspöknek (1891. április 15-én 113/1891. szám alatt. VPL. A csanyteleki plébánia iratai).^{^[1]} Makk Ferenc 1840. évben, csanyi administratorsága idején nem jegyezte fel a karácsonyi alapítványtételt, ugyanakkor visszaemlékezésként említést tett egy Nepomuki Szent János szoborról, amit „…1800 táján állítottak a csanyi határ közelében.”^{^[2]}

Miután „1889 év folyamán Fehértó lakott helyet Csanytól Tömörkényhez csatolták… …1898 év folyamán a Nepomuki Szent János szobrot Fehértóról behozták, és a mostani helyére állították.” – rögzítette az adatot dr. Forgó István Csanytelek község történeti kronológiájában (2006. 40-41), forrás megjelölése nélkül.

Csakhogy Makk Ferenc 1851-ben – immár plébánosként – azt írta a Historia Domus 35. oldalán, hogy „ebben az évben Nepomuki Szent János szobrát a régiről (~helyről) átszállították a megfelelő helyre, az Úr Házának közelébe.” Kőből faragott védőszentből viszont csak egy van, amit nem lehetett kétszer elhozni az eredeti helyéről, így a lúdtollal cikornyázott feljegyzést kell tényként elfogadnunk.

[1] Forgó István: A CSANYTELEKI R. KAT. EGYHÁZ TÖRTÉNETE (2002) 18. és 51.

Már az I. katonai felmérés térképe (1785) közösségi keresztet jelölt a csanyi közbirtokosságú Kettőshalom dombjánál, a csongrádi határban. Létesítésére nem találtam adatot. Lehetségesnek tartom, hogy a Károlyi uradalomtól árendába vett területen[2] csanyi gazdálkodók emeltették; ám nem zárható ki teljességgel az sem, hogy már a bérleti viszonyt megelőző időben is állt. Bárhogyan is, 100-120 éven át az ott gazdálkodó őseink művelték Kettőshalom földjét (s vetettek a dombon magasodó feszület előtt keresztet), – ezért úgy érzem, ez a vallási tanújel mindenképpen kötődik falunk múltjához.

Nem messzire a 451. számú elkerülő úttól, a vasúti sínek bal oldalán magasodó domb orgonabokros bozótjában egy karcsú vaskereszt található. Az utókor jószándéka emeltette 1990 táján, néhai Lantos László kezdeményező gyűjtésével, a munkagép által lerombolt régi feszület helyén.^{^[3]} A vaskereszt lábánál téglából épített emelvényre helyezték az eredeti homokkő talapzat maradványát. Sajnos, már a téglaépítmény is omladozik… A bozótban rátaláltam a XVIII. században állított kőkereszt néhány töredékére, melyek furatai arra utalnak (és megerősítik a környékbeliek visszaemlékezései is), hogy vasöntvény korpuszt tartottak valaha.

[1] Forgó István: Csanytelek község történeti kronológiája, 2006. (Tömörkény 1893 óta önálló község)

[2] Habsburg birodalom kataszteri térképei, XIX. szd. (CSANY II. – CSONGRÁD, 1880).

[3] Révész József: Szentek szobrai és keresztek (Harang-Szó, 2011.X.5. /41/ 8.o. Csongrád)

Adatközlés nélküli az a feszület, amelyet a II. katonai felmérés geodétája rajzolt az 1869-ben elkészült térképre Vidretorok területén. Ez az egykor sűrűn lakott rész annakidején Csanyhoz tartozott. Napjainkra a telep minden maradványa elenyészett; helyét telepített erdő fedi a Vidre-éri halastavaktól délre (immár Felgyő közigazgatási területén). Kizárja a tévedés lehetőségét, hogy ugyanezen a térképen, kis távolságra innen feltüntette a csikójárási temető anyakeresztjét is (tehát a kettő véletlenül sem fedi egymást), – viszont a bő egy évtizeddel később, 1880. táján befejezett kataszteri térkép már csak egy csordakutat jelöl, ugyanabban a térségben… Mivel Vidretorok kistelepülést a csanyi Historia Domus leányegyház jelentőséggel említi, indokolt és hihető a közösségi feszület létezése az oda vezető országút mellett; ám ennek a feszületnek sem emeltetéséről, sem további sorsáról nem tudtam meg semmit. Terepbejárás során a térképek segítségével behatárolt pontokon megtaláltam a betemetett csordakút megsüllyedt helyét éppúgy, mint a kis halmot, melyen a feszület állhatott egykor.

Végezetül hazatérünk, és falunk belterületén fejezzük be „keresztutunkat”. Az 1846-ban megnyitott és felszentelt jelenlegi temetőbe 1851-ben áthozták a régi (rávágyi) temető felújított kőkeresztjét.[1] Nem tudjuk, mi okozhatta a központi feszület gyors leromlását, de 1903-ban sor került egy újabb anyakereszt állítására.

[1] Historia Domus, 35.

A központi feszület hatalmas, hangsúlyos alkotás, a kereszt szárai háromkaréjú lezárást kaptak. A régi fényképen egyértelműen látszik, hogy a megfeszített Krisztus szobra eredetileg már-már reneszánsz szépségűre megformált, bronzfényűre festett alkotás volt! A kereszt (különösen a korpusz) sokáig siralmas állapotban volt. 2020-ban végre megtörtént a helyreállítása, és az anyakereszt régi szépségét idézve fogadja a temetőbe érkezőket!

Falunk temetőjében számos elhagyatott, régi síremlék található. Kívánatos lenne, hogy a temető fenntartója ügyeljen a helytörténeti- és vallási értéket jelentő „gazdátlan” keresztek, márvány sírkövek megőrzésére, – akár egy közös parcellába telepítve őket a már gondozatlanná vált sírhelyekről. Nagyon sok település temetőjében láthatunk erre értékes, követendő példát!

Sajnos, ma még vannak, akik talán úgy gondolják: ha nincs „gazdája”, gondozó hozzátartozója (sőt, régóta megújítatlan a sírhely), akkor már felesleges vigyázni rá… 2019 őszén, Mindenszentek előtt végzett temetőrendezési munkák során megsérült az egyik legrégebbi (és legszebb), patinás vörösmárvány sírjel. A keletkezett baj sokkal nagyobb annál a csorbulásnál, amit első ránézésre észre lehetett venni. Hozzáértő szakember, megfelelő erősségű ragasztóanyaggal talán vissza tudja ragasztani a letört fejrészt, mielőtt végképp elkallódik!

Keresztjeink: eldugott határsarkokban és Isten háta mögötti pusztákon, kalászérlelő, vibráló forróságban, böjti szélben és orgonáló hóviharban… Hány és hány sors térdelt eléjük jövőbe vetett reménnyel és hálálkodva, lélekmarcangoló önváddal kegyelemért, vagy múlhatatlan lelki fájdalommal!

Útmenti feszületek és temetői sírjelek… A mi őseink emléke, a mi véreink hite, sóhaja, imája magasodik bennük örök útmutatásként – hát óvjuk, őrizzük őket, amíg csak lehet!

* * *

Köszönettel tartozom Bánfi Sándor plébános Úrnak, amiért jó szívvel hozzájárult a Csanyteleki Római Katolikus Plébánia egyházi iratanyagának tanulmányozásához!

Mióta először kézbe vehettem, nyugtalanított az első borítója. Titkokat sugallt… Egyáltalán: férfi- vagy női portré a fotógrafika alapja? Önként vállalt mártírium, vagy az ártatlanul kínpadra hurcoltak megdicsőülése sugárzik a felcsapó lángokkal, vörös füstgomolyokkal keretezett, sárgára sápadt arcról? És a cím fehér betűi: egyszerre emlékeztetnek a barakkba zárt fogoly falfirkáira és a saját vérrel írott utolsó üzenetre…

Vonaton ülve nyitottam ki először a könyvet. Ebben nincs semmi különös, hiszen sokan olvasnak utazás közben; én Budapestre igyekeztem, és minden részletre kíváncsi alapossággal végignéztem a Tutanhamon-kiállítást. Hazaúton folytattam az olvasást, a „zónázó” váltócsattogású kényelmében. Időnként elgondolkodva, a vonatablakon túl ringatózó tájra emeltem pihentetésképpen a tekintetem, s olyankor a fáraó titkos ereklyéit, személyes emléktárgyait őrző apró, de részletgazdag díszítésű szarkofágok jutottak eszembe. Így született meg a hasonlat az életrajzi regény és a szarkofágokba zárt emlékek között. Huszonegy fejezet – huszonegy szarkofág…

Életrajzi regény? Regény, mert életfonálra fűzött álmokról, tervekről, szerelemről, csalódásról, sikerekről és elgáncsolt sikerekről olvashatunk, a világra csodálkozó gyermekkortól az elemző nyugalmú visszatekintésig. Mégis: kinek az életrajza, kiknek az életrajza? Lehetne csupán az íróé, – ám éppúgy lehet a tisztességes, következetes gondolkodású apáé, az ikonikus személyiségű tanároké, a „váll a vállhoz” megbízhatóságú munkatársaké, az útkereső próbálkozások során megismert vezető beosztású elvtársaké és uraké… Hiszen akárhány történet mások sorsából, tetteiből emel ki olyan meghatározó részletet, amelyből ismerni véljük egy emberi élet teljességét is! És milyen különös jószág az a memoár, amelyik a saját élettörténet sorsfordulóinak felidézésekor némi kitérővel az eseményeknél is fontosabbá emeli a szereplők jellemét…

Jellemrajz? Hát persze! Őszintén, kendőzetlenül ábrázol mindenkit: a pártfunkcionárius apát, a téesz-elnökből lett országgyűlési képviselőt, a jó meglátású szövetkezeti vezetőt, – kiknek példaértékű becsületességét, jószándékú tenni akarását nem cáfolhatja az utókortól nyert vöröscsillagos megbélyegzettség sem. Nyíltan beszél minden politikai éra hatalomfitogtató oligarcháiról és kaméleonmód színváltó mágusairól is, és nincs okom kételkedni az igazságában. Sértődöttség nélkül, nyugodt egyszerűséggel citálja az elmarasztaló érveket és adatokat, melyekből érződik, hogy teljes mellszélességgel vállalható az állítások megalapozottsága.

Korrajz? Igaz mindenképpen, és mindenkorra! A szerző által megélt minden korra… A régmúltra, a tegnapra, a mára, – és a társadalom fejébe sulykolt dogmáktól függetlenül létező igazságok azt sugallják: értelmezhető lesz a holnapra is. Minden idő megszüli a maga úrhatnám felkapaszkodottjait, lélekben gáncsoskodóit, akik vicsorogva vagy vigyorogva állják útját a „gógjánosoknak”.

Mesél és rajzol… Akár egy utcai grafikus, aki lábát kinyújtva ül a rajztábla mögött, az alacsony, támlás széken. Mesél, mesél… közben sebesen jár a keze, ujjai között pontosságra törekvő ceruzát szorít, melynek kemény hegye néha krisztustövisként karcol. Radírt nem használ, papírra vitt valóságából nem töröl ki egy maszatot sem.

Nézem az elkészült rajzot. Alul dúsan aranyozott, szoborszépségűre formált koporsókból kifordított dilettáns döntéshozók, hamis oltárokról ledöntött pöffeszkedő bálványok múmiái feketéllenek. Felettük festetlen, egyszerű szarkofágokból a megidézett családtagok, művészek, írótársak, támogatók, sportolók és barátok alakjai sorakoznak elő, a népmesék hőseivé magasodva.

Legfelül, középen alabástromból esztergált kanópusz-edény[1] rejti az Apa mindenben fellelhető emlékét. A tisztelet fényétől megvilágítva, az amfora opálos falán átsejlenek emberségének árnyalt mélységű értékei…

Jut eszembe: az író ebben a kötetben több alkalommal hangsúlyozza ateista nézetét. Én másfelől hiszem a világot. Nem megtéríteni akarom őt, csupán mint lehetőséget hangsúlyozom: sorsában szóba jöhet talán egykor a hit, még ha kissé ironikusan is…

Az életút végén – persze, remélhetőleg minél távolabbi jövőben – ott áll majd Góg János is a Mennyország kapuja előtti hosszú sorban. Az ügyeskedők, szemforgatók és hamiskártyások gyors egymásutánban suttyannak befelé az Édenbe, csak Jánosunk nem nagyon halad előre… Mikor végre-valahára Szent Péter elé jut, a kulcsos pátriárka megálljt int pásztorbotjával: – Várjunk csak! Ugye, te annak a Góg Mihálynak a fia vagy? Nehogy azt hidd, hogy ezért bármiben is előnyt élvezel; fordulj csak szépen még egyet a Purgatóriumban!

[1] Kanopusz: az egyiptomi múmiák nemes szerveit őrző temetkezési tárgy.

Csanynak 1889-ig volt két külső közbirtoka: Pálmonostorától észak-keletre, a Tömörkényt Gátérral összekötő út és a Fehértó közötti hátságon egy jelentősebb, és Csongrád határában egy kisebb. Mai szemmel furcsának tűnik, miként alakulhatott ki ilyen távoli területekre vonatkozó birtokjog… Pedig valaha megszokott tulajdonforma volt; például a „Tömörkényi tanyák” egész területe – ami nagyjából megegyezik Tömörkény jelenlegi közigazgatási területével – a Tiszán túli Mindszent közbirtokossága alá tartozott, még a XIX. században is!^{^[1]}

A közbirtokossági tulajdon kialakulása a középkorig vezethető vissza. A közös nemesi birtok jövedelmeiből meghatározott arányban részesültek a közösség tagjai (vélhetően kisnemesek), később az erdő-, legelő-, és halászati haszonvétel kivételével felosztásra kerültek a mezőgazdasági területek. Csany esetében a közigazgatásilag távol eső birtoktestek valószínűleg kezdettől fogva a Schlick-, majd Károlyi uradalom részeit képezték, melyeket tehetősebb csanyi gazdák béreltek hosszú távra.

A „Feher Toi Kertek” lakott területét már az I. katonai felmérés térképén (1785) bejelölték. A tanyabokrok fontosságát mutatja, hogy 1883-ban a falunk Csány és Fehértó összevont néven szerepel egy okiratban. Több leírás és térképi ábrázolás bizonyítja, hogy Fehértó állandósult csanyi kolóniája a hitélet érdekében feszületeket állított, ezenkívül országúti csárdával és saját szélmalommal bírt. Szemtanúk állítása szerint^{^[2]} a malom az 1960-as évek derekán még állt, viszonylag ép tetőzettel. Ma már csak egy bokros folt jelzi helyét a fehértói határban…

A fehértói birtokot Endrey Antal uradalmi mérnök 1867-ben készített térképe részletezi. Az „1100 □öles holdakban” mért 325 hold terület túlnyomó részét árendás tanyaföldek képezték, néhány kisebb tagban pedig „némely csanyiak árendás búzaföldjei” voltak. A tanyaszállásokkal tűzdelt mezőgazdasági földek kataszteri nyilvántartásában (Csany II. rész, 1880) a következő családnevek szerepelnek: Boda, Czombos, Deák, Gulyás, Gyergyades, Szántai-Kis, Szemerédi, Tóth, Újvári, Varga. 1889-ben Fehértó közigazgatását – lakott területként – Csanytól Tömörkényhez csatolták.

Ugyanilyen régi keletű – bár kisebb jelentőségű – lehetett a Csongrádhoz közel fekvő kettőshalmi rész csanyiak által árendába vett birtokjoga. Kettőshalom egy hosszan elnyúló hátság két kiemelkedő dombjáról kapta a nevét (később a Csongrád-Kiskunfélegyháza vasútvonal miatt átvágták a magaslatot). Helye ma is könnyen beazonosítható, a Csongrádot elkerülő 451-es útvonal és a vasút metszéspontjától déli irányban. Csanyi kötődésére egyedül a Habsburg Birodalom XIX. századvégi térképének bejegyzése utal (Csany II. rész – Csongrád, 1880)^{^[3]}, a bérlők nevére vonatkozóan és az árendába adott területek nagyságáról nem találtam hitelt érdemlő adatot. A vasút melletti magaslat bozótjában ma egy vaskereszt látható, a XVIII. században emelt homokkő feszület emlékére.

A kataszteri felmérést követően, az 1880-as évek végén végrehajtották a külső birtokosságok közigazgatási rendezését, s ettől kezdve Fehértó és Kettőshalom vonatkozásában Csany fennhatósága megszűnt.

[1] Ennek további kutatása a továbbiakban nem tárgya e tanulmánynak.

[2] Adatközlő: Szunyi László (1955.), Tömörkény.

[3] MAPIRE adatbázis, Habsburg Birodalom térképei, XIX. szd.

Hosszú idők óta példátlan erejű árvíz veszélyeztette a Tisza vidékét. Megyeszerte buzgárok, suvadások ellen, s a gátak átázása miatt védték a településeket – így falunkat is.J únius 7-én az árvízkárosultak részére 1273 Ft gyűlt össze a hívektől, ezenkívül Volentér János plébános a Szent Antal-perselyből 2000 Ft-ot küldött az algyői plébániára, a rászorultak megsegítésére.

Áprilisban meghalt Hovány Orbán plébános. Május 5-től Kucsera Károly lett az utóda.

A templomban június 11-én a váci megyéspüspök által 854 hívő (Csanytelek, Baksi Szőlők és Felső-Pusztaszer lakói) részesült a bérmálás szentségében.

Csanytelek és Csongrád elöljárósága együtt kérelmezte a Földművelésügyi Minisztériumnál gróf Károlyi László felgyői-, és őrgróf Pallavicini Sándor sövényházi birtokának felosztását, a földreformról szóló 1920. évi XXXVI. törvénycikk alapján.

Egyre több ember vált kubikossá, kétkezi munkájával a nadrágszíj-parcellás földművelésnél biztosabb megélhetésre találva távoli közút- és vasútépítéseken, valamint az árvízmentesítési létesítmények befejezésénél, illetve fejlesztésénél.

„…a csanyi, síróhegyi, felgyevi dohánykertészek a kivetett katonai adó eltörlését kérvényezték, mert Szent János havában (ismertebb nevén Szent Iván hava: június) a jégeső mindenüket tönkre tett, nem terem semmi” (385 kgy.sz.).

Bíró József községi bíró körmeneti keresztet adományozott a templomnak. A hívek attól kezdve ezzel jártak búcsúra, zarándoklatra is.

Eseménytelen esztendő volt, árvizek, jégeső, sáskajárás nélkül. Mind elterjedtebbé vált a dohánytermesztés – bár a csanyiak káposzta termesztésére is kérvényeztek földet a Károlyi-uradalomtól. Ez évben kelt leírás így jellemzi az akkori „nyomásos” gazdálkodást: „A több földdel rendelkező gazdák felváltva pihentetik földjeiket… a kevesebb földet bíró gazda minden esztendőben kényszeríttetik mag földjeit bevetni, s ezért gyakorta vadmagot hoz a földje; mely gazdának tehetségéhez képest több a földje, 3-4 esztendőre kerül a vetés sorja földjébe.”

Makk Károly esperes, aki 1841-ben kezdte vezetni a csanyi plébánia Historia Domusát, „általános emlékezetre” hivatkozva jegyezte le, hogy gróf Károlyi Sándort ebben az esztendőben iktatták birtokba „Csany puszta, valamint „Ujfalu, Felgyő, Csongrád, Derekegyháza, Ujváros, Sámson” területeit illetően – melyeket 1719-ben császári adománylevéllel, kedvezményes áron: 308.000 aranyforintért vásárolt meg a birtokos Schlick családot képviselő Johann Schlicktől. (Dr. Forgó István helytörténeti kutatása szerint az adásvételre 1722-ben, a beiktatásra 1723-ban került sor.)

Réges-régen történt, hogy egy juhász tavasszal a cserepesi sziken járatta a nyáját, s ott találkozott azzal az öreg javasasszonnyal, aki egy buci kenyérkéért elmondta neki a tó titkát. A ráncos vénség óvatosan a szikpad[1] árnyékába tette a bíbictojással teli gyékénykosarát, meg a kendőbe kötött cipót, aztán a füves padkára ereszkedve mesélni kezdett.

– Ugyē, szárazabb időbe tē is áthajtassz a zsombikon Újmajor alá, a Lukas-halomig[2]? No, annak a dombnak a közepibe, de annak is a legmélyibe temettek el ēggy szittya királyt, sok csillaghullásnak előtte, kincsöstű, lovastú. Fijatal vót a király, úgy hítták: Csany. Nem vót még felesége, csak szeretője, annak Csaj vót a neve. Annyira szerette a királyt, hogy mellé fekütt a sírba, mer’ szógálni akarta a másvilágon is! Hanem ēccör rablók ástak bele a sírba, oszt’ ami aranyat fölleltek, mind elvitték... Azúta van a domb ódalába az a horpadt gödör, mög azér’ is mongyák Lukas-halomnak.

A legsütétebb újholdkó fölébred Csany a másvilágon, aszongya: – Nem vigyáztá álmomba’ja kincsre, Csaj, pedig az Éccaka Urának köllött vóna adnom, mögváltásba! Mostmán békót vetött kezemre-lábomra… Addig nem mozdúhatok tapodtat sē, nem is ölelhetlek, hahogy elő nem kerítöd!

Az mög, szögény keservesen rítt, de’ja kincsöt sēhun sē tanáta. Azúta is itten bódorog, mer’ lidérc lött belülle. Átokkal veri aztat, aki a lovas király maradék kincsire ácsingózik! A lány sok könnye mög összegyűt a gyöp ajján, abbú van ez a nagy tó, oszt’ persze azér’ lött Csaj a neve.

A vénasszony derekát egyengetve felállt, és indulás előtt még egy alkut ajánlott a juhásznak: – Hagymájér’, szalonnájér’ mögmondom a jövendődet is!

– Eltakaroggyon innét, vén satrafa, mer’ hátba vágom a gamóval! – zavarta el türelmetlenül a juhász. A szüle felkapta a gyékénykosarát, s úgy meglódult, csak úgy lobogott utána a rongyos szoknya. Mikor átbukdácsolt a zsombékos éren, öklét rázva visszakiabált: – Tudom, mi jár az eszödbe’! De vigyázz, hísz tē még engöm, ha bele’jesik a dög a nyájodba!

A valóság korántsem ilyen regényes… I. Géza király oklevelének későbbi megerősítő másolataiban is – például Károly Róbert 1328-ban kelt átiratában – következetesen Zirega-tó a határvíz neve.

A Csaj elnevezés török eredetű (Čāj – jelentése: ér, patak). Ez a név minden valószínűség szerint jóval később, a török hódoltság százötven éve alatt vált használatossá. A tó az idő tájt keményen rácáfolhatott a Szélesebb névre! Talán elapadt a „lidérc könnye”, – a pusztaszeri vizek lefolyása… Akkoriban alakulhatott ki a tó legutolsó, ismert természetes alakja: a girbegurbán elnyúló meder, a Bánomhegy alatti kisebb- és a Síróhegy felőli nagyobb öblözettel. Az összeírás során – minthogy a törökök tudvalévően mindent listára vettek, és „megadóztatták még a szöcskeugrást is” – az egyszerű Csaj-tó (vagyis Ér-tó) nevet kapta az illetékes efenditől[1], az utókor számára…

[1] Szikes meder zsombékos, füves partoldala

[2] Napjainkra elhordott, megsemmisült domb

Dögállás

Dögállás fantáziát mozgató elnevezéséhez érkezünk, a nagy ívű kanyarnál. Állás alatt régen az időleges karámokat és a gallyfából, nádból rótt menedéket, „gunyhót” értették. Ugye, rémlik még a juhásznak mesélő vajákos öregasszony története?

Csakhogy az nem ért ám véget! Mert a pásztor attól kezdve valamit forgatott a fejében; amikor legközelebb a Lukas-halom irányába terelgette a nyájat, jobb kezében a kampósbot volt, bal vállán meg hosszú nyelű ásó… No, itt kezdődött a baj!

– Mennyi döglött mög eddig? – kérdezte a füvesasszony, egy kókadozó jerke varas száját, hólyagos nyelvét vizsgálva.

– Mán nyóc odavan, Modol néném…

– Most persze néném, a múltkó mög vén satrafa! Ötte a lúg a nyakad,[1] oszt’ beleástál a Lukas-halomba kincsöt keresni, ugyē? – faggatta tovább dühösen az anyó. – Hagy lássam, mit tanáltá!

– Csak a tetejin kapirgáltam kicsit... – próbált mellébeszélni a koma, de nyomban megtért a hazudozásból, ahogy a táltosasszony ránézett. Előkotort a mellényzsebből egy zománcberakásos, sárga fémtöredéket. – A ’zasszony aszongya, nem réz, hanem arany… Ammán igaz; olyan puha, hogy a körmölő bicsak is viszi!

– No idefigyejj! Ha mindönt úgy töszöl, ahogy mondok, véget ér a rontás, oszt’ a többi möggyógyul; de ha nem, akkó a lidérc nem nyugszik, ameddig mindönöd oda nem lössz! – és a vénasszony sorolni kezdte a tennivalókat. A juhásznak hamarjában ecetet, gálickőt, oltatlan meszet kellett hozni a csanyi zsidótól, de még odafelé le kellett rónia a legfontosabb adósságot: – Ahogy a Csaj szélihön érsz, ájjál háttal a víznek! A fejed fölött vesd a vízbe, amit elvöttél, oszt’ mondd ki háromszó, hogy „Tisztölöm a fődbe kőtözött ősöket”!

Úgy történt szóról szóra, ahogy azt a szüle mondta! A pásztor eleget tett az utasításoknak, megállt az elhullás, és a többi juh megmaradt. A szállás lassacskán állandó tanyahellyé vált, viszont örökre rajta ragadt a Dögállás név. Hanem, amikor a juhász óvatosan a fizetnivaló felől puhatolózott, a javasasszony nem kért semmiféle honoráriumot: – Nem tartozol sēmmivel, csak lögyél a tanyámnál hónapután röggel, ünneplő gúnyába! A többit majd ott mögtudod…

Ugyan mit tervezett Modol néne? Hamarosan fény derül egy fifikás „összeesküvésre”, amin remélhetőleg az olvasó is jót derül…

[1] Kíváncsi volt, nem bírt magával (régi csanyi szólás)

Dilitor

Dilitor... Talán egy emlékezetesen bolondos lakoma emlékét őrzi ez a különös, tréfás sugallatú elnevezés! Mit is kért a javasasszony fizetségképpen a dögállási juhásztól?

A magaslat oldalából messzire fehérlett a takaros házikó, a Dong-ér kanyarulatánál. Ugyancsak szaporázta arrafelé szamárháton a juhász pénteken reggel, kiviaszkolt[1] bajusszal, keményszárú csizmában és pitykegombos, fekete gúnyában! Nagy sürgés-forgásra érkezett. Már ott szorgoskodtak a tanyaudvaron a szüle barátnői: két siratóasszony, meg a falusi bába. A katlan tüzén üstben gyöngyözött a szárcsaleves és a ropogósra pirult vadkacsák helyére épp akkor tolták kemencébe a túrós lepényt. Fakanál, sütőlapát, piszkafa, „pörnyevonyó[2]” – boszorkányos táncot járt a sokféle eszköz a vénasszonyok kezében!

– Lakodalmat röndöz, Modol néném? – ámult a juhász.

– Épp, hogy halotti tort! Méghozzá az ēnyimet… – nevetett egy ritkafogút az anyó, aztán szép sorjában megvilágosította az értetlenkedő pásztor elméjét: – Az új fődesúr (valami elfelejtött, csekély adósságot sokszorosára dagályosítva) az örökös jobbágytelkömet is mög akarja szörözni, mer’ szöllővel akarja beűtetni ja’zegész dombot. Mára ígérte magát, a végrehajtóval, mög lovas darabontokkal ēgyetömbe’. Hát, űket kéne ēccör s mindönkorra eltüledőni innen!

Miután eligazította a „statisztákat”, a tudós nőszemély elfeküdt két gyertya közé. Idejében terítették rá az avítt lepedőt, mert máris az udvarra bodorította a dűlőút porát egy lovasoktól kísért, úri cséza[3]. A homokfutó bőrüléséből a fiatal gróf nézelődött dölyfösen, – s mit látott?

A letakart tetem mellett szakavatottan zokogtak egy verset a siratóasszonyok, aztán jóízűen falatoztak a bába által körbekínált kacsasültből, majd egy korty bor után ismét teljes odaadással óbégattak. A kapu közelében magába roskadtan üldögélt a juhász, jókora adag túrós lepénnyel törölgetve a könnyeit. Neki vetette oda a kérdést fentről a pökhendi uraság: – Mi az ördög történt itt?

– Nē emlögessön ördögöt a méltóságos gróf úr, mer’ halomás[4] esött! Ahun fekszik szögény körösztanyám! Valami korela[5], vagy veszöttség vitte el; habzott a szája, mintha mosószappant övött vóna. Nem ű az első errefelé mostanába’…

– Végrendelet maradt-e az elhunyt után? – kérdezte az orrára, szájára szorított zsebkendő mögül a gróf.

– A csanyi parókiára hagyatkozott mindönt. Még rám sē testált sēmmit… – mondta a juhász, tenyerébe zokogva (ami közelről inkább elfojtott vihogásnak tűnt volna).

– És hogyhogy most van a halotti tor, nem pedig temetés után? –gyanakodott még a földesúr, jóformán levegőt sem véve a fertőzéstől való félelmében.

– Ráértünkbe’ öszögélünk… Muszáj várnunk a temetéssel, mer’ táltos asszony vót a néne. Mint ilyen, tudvalévőleg még ēccör fölül majd a ravatalon, oszt’ akire rámutat, az lössz a követköző utánna a sorba. Gyüjjönek bejjebb a méltóságos úrék, mögtudni a sorsot! Nemsoká’ elkövetközik mán a mögnyilatkozás!

Majd a hideglelés, az marad ilyen helyen: még a végén pont őrá mutat a kolerás, megveszett halott! A gróf egy szökkenéssel előreugrott, a hajtóbakra. Kiragadott a parádés kocsis kezéből gyeplőt, ostort, s olyan vágtába hajszolta a lovakat, hogy majd’ elszórta hátulról a végrehajtót. Fegyveres szolgái hiába sarkalták gebéiket, nem érték utol Sövényházáig sem, – a „gyászolók” pedig együtt ettek, ittak, mulattak a „tetszhalottal”. A földbirtokos nem is bukkant fel többé errefelé! Elment a kedve a szőlőtelepítéstől, inkább kiadta árendába az itteni földeket, legelőnek…

A talpraesett javasasszonytól egy időre búcsút veszünk. Hosszú utat kell még bejárnunk, hogy helyneveink végére érjünk, és Modol nénénk túl öreg már ahhoz, hogy elkísérjen…

[1] Régen a kipödrött bajuszt viasszal rögzítették

[2] Hamu (pernye) kihúzására való eszköz

[3] Finom rugózású lovaskocsi

[4] Haláleset (régi tájszó, Csanytelekről)

[5] Helyesen: kolera

Bánomhögy

A határsarokban – mint a pusztákat átszelő országutak világítótornya – messziről láthatóan magasodott egy domb, legrégebbi ismert elnevezése Zöldhalom (Ződhalom) volt. Egy 1788-as térképen Csárda halom névvel illették.[1] Okkal, mert a közelében két csárda is szolgálta a szomjas utasokat akkoriban; a Szegedi út (via ex Szeged ad Csongrád) szélében a Csanyi csárda, a Kis-mindszenti út mellett pedig a Mindszenti csárda.[2] Hogy aztán volt-e mindkettőnek elegendő vendége, bízzuk az utazó eleink kiszáradt torkára! 1853-ra viszont már Bánomhegy lett a magaslat neve.[3] Hogy miért, annak a meséje felér egy balladával…

Ez akkoriban történt, amikor a Károlyi uradalom csanyi földjein már nagyban foglalkoztak dohánytermesztéssel. Tavaszi búcsúkor a dögállási juhász fiát (szép szál legény volt, ügyes, igyekvő pásztor maga is) kiszemelte magának egy módosabb gányó[4] lánya. A bojtár már régóta a cserepesi pákász[5] lányának, Gyetrusnak[6] udvarolt. Igazán összeillő pár lett volna belőlük, de a búcsúbeli szépség addig mórikálta magát a legény előtt, addig csábítgatta, hogy sikerült elcsavarnia a fejét. Tetszett az öreg gányónak is a rátermett vőjelölt: az meg borospohár felett hitegette jómóddal, könnyű élettel! Beszegődött hát hozzájuk a pásztorlegény, dolgozott virradattól napszálltáig a Járandóban: szinte megkettőzte az erejét a meggazdagodás- és a következő farsangra kitűzött esküvő délibábja.

Ám ahogy múltak a napok, a hetek, úgy oszlott el a szivárványköd a bojtár szeméről. Látta már, hogy a beígért gazdagság fukar kuporgatás a valóságban, és a leány, akit a búcsúban úri kisasszonynak látott, otthon bizony slampos, mogorva, a munkában lusta. A dohány zsíros mocsokja beleette magát a ruhájába, a bőrébe, – egyre jobban hiányzott az árvalányhajas szabadság, a mentaillat és a pacsirtaszó… Leginkább a régi mátkája után vágyakozott, aki szegény volt ugyan, de minden apróságtól boldog; karcsú alakja szinte lebbent a réten át, és éneke lágyan hangzott, mint a fürjecske torkából a pittypalatty…

Szégyellte már nagyon a megtévedt lélek, hogy hagyta magát elcsábítani. Holdvilágos éjszakákon titokban felhágott a Zöldhalom tetejére, s hosszan kémlelt sóvárogva a Csaj-tavon át, a Cserepes irányába. Aztán elővette a furulyáját, és bús, kesergő dallamokat játszott rajta. Szeretett volna visszamenni az időben, meg nem történtté tenni mindent, de első szerelmét büszkének ismerte, ide meg adott szava kötötte…

Egyszer, ahogy búslakodott a dombon, éjféltájt hajlott hátú nénike botozott elő a sötétségből. Amint közelebb ért, a dilitori füvesasszonyra ismert benne, hát megszólította: – Mi járatba’ errefelé, Modol néném?

– Azér’ gyüttem, hogy mögmongyam: nincs mán kinek fújjad… Szögény Gyētrus, annyira várt vissza! Kijárt a Lukas-halomra, hallgatta a távoli furulyaszót, közbe’ emésztötte a fájdalom. Fogyott, akár a hódvilág, végtire oszt’ nekimönt a Csajnak. Mámma tanálta mög az apja…

– Az én vétkem! Bánom, jaj de bánom… – zokogta a legény. Elköszönt az anyó, kisvártatva sötét fellegek tornyosultak a csillagok elé, és égzengéstől, villámlástól kísérve kitört a nyári vihar. De se a mennydörgés, se a szél süvöltése nem bírta elnyomni a szívbemarkoló dallamot, messzire szállt a furulya keserves jajongása. Olyan messzire, hogy nemcsak a dombnak, hanem a Tömörkényig húzódó hátságnak is végig Bánomhegy lett a neve, – mert az arra lakók úgy hallották, mintha ott szólt volna, egészen a közelükben. A bojtárlegény örökre eltűnt, a halom tetején csak a kettétört furulyát lelték másnap.

[1] Hungaricana Közgyűjteményi Portál (Horváth J. 1788. Jelzet: S82-71/7.)

[2] I. katonai felmérés (1763-1787).

[3] Hungaricana Közgyűjteményi Portál (Várnay 1853. Jelzet: S101-No.40.)

[4] Dohánykertész

[5] Vizes réteket és mocsarakat járó halász-vadász, gyűjtögető ember

[6] Gyetrus – a Gertrúd név sajátos helyi becézése

Síróhegy

Síróhegy a legrégebbi falurészek egyike. Bár területe valóban kiemelkedik a környezetéből, síkvidéken a „hegy” szó nem feltétlenül szembeötlő magaslatot jelent; „hegy” a neve a területek sarkos nyúlványának, kiszögellésének is. A lanka jelenlegi legmagasabb pontját a Tápai-féle ház táján érjük el. Az itt látható útszéli feszület közelében egy – napjainkra teljesen elfeledett – harangláb is állt valaha! A továbbiakban az adatközlő Juhász Sándorné[1] szavaival folytatom.

„Amikó gyüttek a törökök, mindönkit lēkaszabótak itten. Azér’ lött a neve Síróhögy. Aztán továbbmöntek, de mögbánták, oszt’ ahun mögálltak, annak mög Bánomhögy lött a neve. A köröszt azér’ lött ide állítva, mer’ itt, a Tápai-féle ház, mög a mienk mögött vót a temető[2]. Édösapám mesélte, hogy régön szöllőtelepítéskó mindön karó lēásásakó koponyát tanáltak! Vót itt harang is, a köröszt mellett. A Palavicsinyiek idejibe’ édösapám nagyszülei azér’ lakhattak itten, mer’ ha gyütt a jég, az ükanyámnak harangozni köllött. Úgy hívták: Törköly Brigitta, de Bērgyusnak szólították. A harangot a világháborúba’ elvitték a katonák. A Jézuska nem köllött nekik[3]…”

Dr. Forgó István helytörténeti munkájában a csanyteleki dombok felsorolásánál szerepel a „Pap domb[4], a Dilitori dombtól nyugatra 1 km-re. Eredeti neve: Síróhegyi domb”. A földterületek felsorolásánál ezt olvashatjuk tőle: „Síróhegy (a síki víz miatt sírtak a szőlőhegyiek)”.

Nagyon szép eredetmondát idézett fel a Népünk és Nyelvünk folyóiratban Szendrey Ákos: Síróhegy. „…hajdanta egy elszegényedett fiatal nemesi család birta, a férj imádta nejét,de ez beteges lévén, csakhamar elhalt, a bánatos férj egy közeli magaslaton temetteté el, hová naponként a hajnali órákban kijárt s… hangosan zokogott,… s hová rövid időn bánatában kimúlt urukat is temették.”[5]

A helynév eredetére tehát többféle magyarázatot hallottam. Természetesen az én szívemnek az kedves, amit édesapám mesélt…

Hajdanán a Tisza ártere és a Csaj-tó mocsarai között ezen a szegleten át kanyargott az országút. A tatár veszedelem idején egy mongol hírnök nyargalt Csernigrád[6] felé a szakasza élén. A levelet, amit vitt, hártyavékony pergamenre írták, majd marhabőr tokba varrták, faggyúval vízhatlanná tették, s csak ezután nyomták a kezébe; úgy vigyázzon rá, mint a szeme világára!

Beesteledett. A hírvivő fáradt volt, eltévedni sem akart, ezért katonáival itt állt meg éjszakai pihenőre. A futár az egyik kidűlt-bedűlt oldalú szárnyékban vackolt meg magának, a lova lábánál. Fejaljnak a nyerget használta, a bőrtokot a nyereg alá dugta, így álmában is őrizte a levelet. Éjjel egy éhes kutya a holt-mélyen alvó tatár vitézhez óvatoskodott. Más ennivalót nem találván, kihúzta a nyereg alól a faggyúillatot árasztó bőrhengert, és hangtalanul elinalt. Rövidesen ádáz marakodásba kezdtek a sötétben kószáló, éhenkórász falusi ebek – a zamatos marhabőr, az ostyaként omló pergamen, s a ropogós viaszpecsét-desszert megszerzéséért...

Virradatkor az ébredező tatárok azt hiték, a falucska lakói lopták el a levelet, ezért eszeveszett dühükben kardélre hánytak minden férfit és fiút a környéken. Az ártatlanul lekaszabolt magyarok halomba hordott tetemei felett szakadatlanul sírtak a magukra maradt anyák, feleségek, mátkák: így kapta ez a hely a Síróhegy nevet.

Szívbemarkolóan emlékezetes legenda… Ám meg sem próbálok azzal a szólással mismásolni[7], hogy „tatár s török egyre megy”: ha tényleg egy kegyetlen mészárlás évszázadokon át megőrzött emlékéből ered a terület elnevezése, akkor – az időtávlatot figyelembe véve – sokkal hihetőbbnek tűnik a török-kori változat!

[1] Juhász Sándorné (sz. Szabó Eszter, 1941.) 2017

[2] Régészetileg ismert lelőhely

[3] Adatközlő egyértelműen a II. világháborúról, „zabráló” orosz katonákról beszélt

[4] Hivatkozás nélküli közlés. Forgó István: Csanytelek története… (Szeged, 2005) 10.)

[5] Szendrey: Csongrád megyei helynevek. NÉPÜNK és NYELVÜNK 1929/I. évf. (Szeged, 1930) 232.

[6] Cernigrad: Feketevár (Csongrád ősi szláv neve)

[7] a.m. mellébeszélni, felelősséget elhárítani

CSANYI MENEDÉK

Ki tudná ma már megmondani, hogy annakidején, a csanyi plébánia építésekor milyen megfontolásból alakítottak ki egy belső pincelejárót, a padlóba rejtve? Talán rabló latrok előli menekülési lehetőségnek, vagy a lent tárolt misebor kényelmes megközelítéséhez; esetleg mindkét indokot szem előtt tartva… Mindenesetre hiába takarta szőnyeg a hivatali helyiség cserépkályhája előtt a rejtekajtót, természetesen tudott a létezéséről Makk Ferenc esperes is, akit néhány hónapi helyettes-plébánosság után, 1841. augusztus 14-én neveztek ki csanyi plébánosnak.

Horváth Mihály hatvani prépost-plébános 1848. június 25-én lett csanádi püspök, V. Ferdinánd király akaratából. Hivatalát még elfoglalta Makón, azonban pápai felszentelésére a szabadságharcban vállalt szerepe miatt már nem került sor. A Habsburg-ház trónfosztása után a Szemere-kormány kultuszminiszterévé választották.

1849-ben nyár végére a szabadságharc kivérzett az óriási túlerő szorításában. Augusztus 11-én Kossuth Lajos a kormány jelenlévő tagjaival együtt lemondott, Görgei Artúrra átruházva a teljes hatalmat. Augusztus 13-án a világosi vár alatti mezőkön a magyar honvédsereg letette a fegyvert Rüdiger orosz tábornok előtt. A polgári kormány és a katonai vezetés tagjai menekülni, bujdosni kényszerültek az osztrák császári bosszúhadjárat elől.

Horváth püspök – tudós, történész ember lévén – nem egyenesen külföldre indult; Aradról Makóra ment, hogy könyveit és tudományos munkáit biztonságba helyezze. A megtorlástól tartva először Szegeden rejtőzködött, majd „…Csanyra húzódott, melynek derék plébánosa, Mach Ferencz nemcsak őt fogadta szívesen, hanem Cserkúty (álnevén Csek) János algyői administratort[1] is, kit egy forradalmi s a szegedi lapban kiadott egyházi beszéde miatt üldöztek.”[2] A püspök néhány hét után, szeptemberben – bár Haynau pribékjei halálra keresték – Budapestre utazott, majd gróf Brunswick Júlia kíséretében komornyiknak öltözve elhagyta az országot. Több esemény és egybeesés igazolja, hogy október 6-án, az Aradi Tizenhármak és gróf Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzésekor már osztrák,– illetve német területen tartózkodott. Valószínűnek tartom, hogy segítő kapcsolatok híján Cserkúty János hosszabb ideig maradt Csanyon, a biztonságos rejtekhelyen.

Cikk a Szentesi Lap 1911. január 1-i (XLI. évfolyam 1.) számából: „– Horváth Mihály ereklyék Csanyteleken. Abból az alkalomból, hogy Csallány Gábor muzeum igazgató Csanytelek község területén kelta kori sírokat tárt fel, ezuttal alkalma volt megtekinteni azt a helyet, a hol a Szentesi születésű Horváth Mihály 1848/49-iki közoktatásügyi miniszter a szabadságharc lezajlása után az osztrákok elől elrejtőzött. e hely a plébánia épület egyik szobája alatt levő négy-félméter hosszú, egy és félméter széles és kétméter magas pince helység, a melybe a szoba padlózatától nyiló rejtek ajtón melyen akkor bútor állott s a mely most már bevan deszkázva nyolcz fa lépcsőn lehetett lejutni. Itt rejtette el őt az akkori Csanyteleki plébános Körrei, ott feküdt négy facölöpön erösitett fa priccsen s hogy teljes sötétségbe ne legyen, a falon egy szegen lámpa világított. Ez a lámpa mely igen szép kovácsmunka, valamint a meg s az itt tartózkodását igazoló egykori bejegyzések ott vannak Porubszky János plébános úrnál a ki azokat a napokban Csalány kérésére el fogja a Szentesi múzeumnak küldeni. Azok az edény melyekről ottani tartózkodása alat csak Szegváron Földvári Mihály férfinél vannak aki azoktól Körrei plébános írt hogy hagyatékképpen kapta s aki szentesi muzeumnak igérte azokat.”[3]

A szenzációt szimatoló (és igen gyatrán fogalmazó) tudósítónak a tárgyi emlékek, az „ereklyék” fontossága kötötte le a figyelmét. A püspököt bújtató plébános személye annyira lényegtelen volt számára, hogy még a nevének sem nézett utána…

Kálmán Vendel plébános feljegyzése a rejtekhelyről (kilencven évvel a szabadságharc után), a Historia Domusban: „Az 1938 évi átalakításkor a lejáró ajtót a padló alatt, az irodai cserépkályha előtt meg is találtuk.” Tehát a köztudatban élő visszaemlékezés, és a Historia Domus későbbi bejegyzése szerint az üldözött püspöknek hosszabb ideig ez az ablaktalan pince volt a menedéke. Horváth Mihály életírásában viszont az szerepel, hogy „…Horváth éjjel-nappal a plébánosnak a nádas közepén levő méhesében rejtőzködött.”

Makk Ferenc 1853-ig volt Csany plébánosa, ekkor Ceglédre került, a forradalmi szerepvállalásáért várfogságot szenvedett Bobory Károly plébános helyére. Makk esperes neve az oktatásügy terén került még látókörömbe: az 1856/57-es tanévben a kecskeméti tanyavilág iskolai oktatásának táblázatát láttamozta vezető esperes-tanfelügyelőként, később egy „tanácskozvány” elnökeként említik, úgymint „Főtisztelendő Makk Ferenc kanonok, esperes és ker. tanodafelügyelő”. [4]

Lelkiismeretes jegyzőként tudósított az 1848,- 49-es évek vonatkozó eseményeiről is: latinul írt feljegyzéseiben komolyabb nyelvismeret híján is könnyedén felismertem a revolutio Kossuthiana, ad Világosvár és plenipotentiarum Hajnau[5] szövegrészeket. Saját tiszteletet érdemlő kockázatvállalását természetesen nem rögzítette a csanyi Historia Domusban. Történelmi helytállását, humánus személyiségét, egyházi és világi tevékenységét szakavatott történész figyelmébe ajánlom!

Mindennek 169 esztendeje… Joggal kérdezheti a tisztelt olvasó, hogy miért éppen most hozakodtam elő ezzel a históriával? Nos, éppen azért, hogy a 170. évfordulóra legyen időnk felkészülni, és emléktábla hirdesse végre a plébániaépület falán:

A CSANYTELEKI KATOLIKUS PLÉBÁNIA TÖBB BUJDOSÓNAK SZOLGÁLT MENEDÉKÜL A TÖRTÉNELEM VIHARAI SORÁN. 1849. AUGUSZTUSÁBAN ITT REJTŐZKÖDÖTT HORVÁTH MIHÁLY, A SZEMERE-KORMÁNY KULTUSZMINISZTERE, MAKK FERENC ESPERES EMBERSÉGÉRE BÍZVA SORSÁT.

Hősök voltak. Hősök, akik magasra emelték a függetlenség forradalmának zászlaját; akik – ha kellett – vérüket és életüket adták egy magára maradt nép szabadságharcában; akik vértanúhalált szenvedtek a császári önkény boszúszomjas tébolyában. Ám éppúgy hősök voltak a névtelenek, a makkferencek is, akik szívből jövő emberségüket, segítőkészségüket nem hangoztatták melldöngetve később sem… Dicsőségüket nem őrzik történelemkönyvek lapjai – de a legújabb idők mind nyitottabbá váló ismereteinek birtokában immár méltó emléket állíthatunk tiszteletükre!

* * *

[1] Administrator: lelkészi teendőket ellátó személy (latin)

[2] Dr. Márki Sándor: HORVÁTH MIHÁLY 1908-1978 (Athenaeum,1917)

[3] Az idézet teljességgel megegyezik az újságban megjelent cikkel!

[4] Horák Béla: Tanyai (pusztai) népoktatás Kecskemét város külterületén (2002.)

[5] Kossuth-i forradalom, Világos váránál (fegyverletétel), teljhatalommal bíró Haynau

CSANYI HARANGSZÓ

Jól értesült és szerencsés „vájtfülűek” falunk templomának harangját hallhatták augusztus 26-án, illetve ismétlésként 31-én délben, a Kossuth Rádió adásában. A harangszó előtt rövid, de átfogó település- és egyháztörténeti tájékoztató hangzott el, beleértve a torony homályában rejtőző harangok ismertetését is. A lélekmelengető perceken felbuzdulva (mert én is hallgattam ám akkor a rádiót!) elhatároztam, hogy végigkövetem és közreadom a csanyi templom harangjainak históriáját.

A Historia Domus tanúsága szerint a már létező kisharang, a későbbi Lélekváltság-harang mellé az első „komolyabb” harang 1814-ben került az akkori templom tornyába: Eberhard Henrik öntötte Pesten. „F”zenei hangon kongott, 105 kg-ot nyomott, és domborművein Keresztelő Szt. János, a kereszten függő Megváltó, Szt. Flórián, és még egy szent püspök képe volt látható.

1890-ben „Asz”-hangú, 410 kg súlyú nagyharangot kapott a templom. Valser Ferenc munkáját dicsérte rajta a Nepomuki Szt. Jánost ábrázoló dombormű, és a felirat: „Isten dicsőségére s Nep. Szt. János tiszteletére a csanyi templom pénztárából s kegyes adományokból öntetett”.

A következő – „Desz”-hangú, 220 kg-os, Isten dicsőségére és a Szent Szűz szeplőtelen fogantatásának tiszteletére szentelt – harangot 1894-ben öntötte Aradon ifj. Hőnig Ferenc.

Az 1898. évi állagromlást követően Varga Mihály plébános idején lett kijavítva (jórészt újjáépítve) a templom. A teljesen új toronyba ekkor került toronyóra, vasszerkezetű harangállvány, – valamint a Jézus Szíve nagyharang, a maga 695 kg tömegével és méltóságteljesen bongó „F”-hangjával. Novotny Antal készítette Temesváron 1900-ban, a Sajó-sarki kőkeresztet is állíttató id. Berényi Mihály bőkezűségéből.

1917-ben, illetve 18-ban hadi célokra rekvirálták a templom harangjait; sőt, még a temetői csengettyűt is elvitték. Egyedül az éles hangú Lélekváltság-harangocskát hagyták meg a toronyban…

Az elvitt harangok pótlása 1925-ben kezdődött: a Keresztelő Szt. János-domborművel díszített, 101,8 kg-os harang „Isten dicsőségére a csanyteleki hívek adakozásából készült. Öntötte Szlezák László harangöntő Budapesten”. Ugyanebben az évben, Mindenszentekre a nagylelkű Szabó Gyuláné (született Kökényesdi Papp Etelka) úriasszony 50 kilós harangot adományozott a temetői csengettyű helyére.

Kucsera Károly plébános feljegyzése szerint 1930. május 18-án két harang is került a toronyba: a Nepomuki Szt. János tiszteletére felszentelt 385,5 kg-ot, míg a másik – amelynek felirata: „Isten dicsőségére, Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának tiszteletére” – 217 kg-ot nyomott. Mindkettőt Szlezák László aranykoszorús mester öntötte.

Hosszú idő múlva, 1967. május 21-én szentelték fel a mostani, 496 kilós nagyharangot: Őrszentmiklóson, Ducsák István harangöntő mesterrel készíttette a csanyteleki Római Katolikus Egyházközség, Volentér János plébánossága idején. Felirata: „Jézus, Béke Fejedelme adj békét a világnak. Nepomuki Szt. János könyörögj érettünk”. Volentér atya kézírása szerint „Február 15-én vittem fel autón a harangöntő műhelybe a régi harang megmaradt vasalkatrészeit.”

Igen ám, de semmilyen írott anyagban nincs nyoma: hová lett a régi harang? Ugyanis 1925 óta NÉGY harang került a megmaradt lélekharang mellé – az annyi, mint öt. Ám az 1930-ban készült Nepomuki Szt. János-harang (a maga 385-és fél kilójával) piheként tűnt el a múlt rejtélyes forgatagában! Most mindösszesen csak NÉGYEN vannak: a 496 kilós nagyharang (1967), a 217 kg súlyú középharang (1930), a 101,8 kg-os kisharang (1925), – és az „örökéletű” lélekharang…

Ha már fent jártam a toronyban, körülnéztem kicsit… Egy vaskos gerendának támasztva egyszerű, fekete koporsót láttam: a mára már feledésbe merült „koporsós” emlékmise kellékét. Az üres koporsóval a ravatalt jelenítették meg a szentély előtt, s a ráhelyezett koszorút – szentelés után – a megemlékezők kivitték hozzátartozójuk sírjára.

Sokak számára emlékidézőek lehetnek azok a vésetek, melyeket a torony felső ablakaiban, a zsalugáterek boltívein találtam: HOLICS ISTVÁN, Tóth Gábor, J.J., Magdás, Tóth József, R.F. F. I., Répa Sánd…, ZN, Vincze József, Nagy János, Itt volt 1954. augusztus 5-én, B.I., Magdás János, K, Dóka Mihály, Holics Géza, GÁL Tűzkő, Borda Gábor, VIDA J, 1951…

Így örökítették meg magukat az utókor számára azok a legények, akiknek a harangozó megengedte a kötélrángatást déli- vagy esti harangszó idején, és a vasárnapi szentmisék előtt. Kérem, ennyi évtized múltán ne rongálásként ítéljék meg tettüket, hiszen egykori virtusságuk ma már valóban kortörténeti emlék!

* * *

LEVÉL BACCHUSNAK

(Sebestyén Istvánnak ajánlom)

Szeretve tisztelt Bacchusom!

Hozzáértőbb irodalmárok bizonyosan odabiggyesztik majd soraim mellé a „recenzió” meghatározást – holott én elsősorban számodra akarom megfogalmazni a BACCHUS VALLOMÁSAI című kötetről alkotott véleményemet. Ám a levél nyilvánossága okán ugyanúgy megilletné ezeket a gondolatokat a „könyvajánló” minősítés is… Joggal, mert őszintén bízom abban, hogy ezek után még többen veszik kézbe érdeklődéssel a könyvet! Lehetne akár kritika is. De honnan merítene merszet egy magamfajta laikus írócska, hogy kritikával illesse Bacchus énekeit? Egyetlen okkal, de az éppen elegendő: jóról könnyű jót mondani! Nem lepődnék meg, ha sokadik lennék azok sorában, akik elsőként szeretnék értékelni a Raszter Kiadó gondozásában megjelent szonett-füzért…

Ha már szóba hoztam a kiadót, hadd beszéljek elébb a küllem kelleméről! Kézbe illő könyvecske, méretében tökéletes keretet ad a verseknek. Borítója a kiteljesedett reneszánszot idézi, összhangban a tartalomból áradó életérzéssel. A belső oldalakat díszítő ornamentika tehette, hogy minden lapozásnál zenei kottára asszociáltam… (de hiszen az is, kottakönyv ez, Bacchus: verssoraid zengése, melódiája, lüktetése arra késztet, hogy veled dúdolja az olvasó). Kitűnő ötlet volt az itt élő és Csongrádhoz kötődő művészek alkotásaival párosítva, a 80 éves lokálpatrióta költő 80 szonettjével ékesíteni a Szőlő és Bor Városának pajzsát!

Amikor először veszek kézbe egy könyvet, törvényszerűen a hátsó borító „ízelítőjét” nézem át hamarjában, – és általában megállapítom, hogy sikerült megint a legmegkapóbb részletet kiemelni kedvcsinálónak… Hát most nem ez történt.

„Hol a homokpart a gáttal összeér,

egy fűzfatuskón bóbiskolva ülök,

cirpes nyikorgással zötyög át rajtam

a múlt, mintha sírna százezer tücsök.”

Mondd, hány ilyen – és még ennél is színesebb – szakaszt idézzek, akárhány oldalról? Mert én olyasmit éltem át, amit versek olvasása közben már régen: vágytam a következőre, mint száraz nyeldeklőjű borissza az újabb kortyra.

Nem iszom bort (ugyan más alkoholos italt sem) tudj’ isten, mióta. Most mégis éreztem ismét a testes vörös vérlükkentő erejét, s a „harmadik pohár” után a nehezülő lélegzetvételt, a bútól sajgó szívet; a könnyű homoki fehér pezsdítő, friss zamatát, mitől gördülékennyé válik a beszéd, és alkotásvágyban szikrázik az elme. Kóstoltam a szőlőt gyümölcsében is: pattanva hasadt fogam alatt a bogyó héja, roppant a mag, elomlott ínyemen az édes íz, és már mosolyogtam musttól ragacsos szájjal, mert magakellető szoknyaringással közeledett a kedves…

„Mohó szám megejtett szájához tapad…

Vajon az új-bort hozó must ragadós,

vagy a most jött szerelem vonzása nagy?”

Teljességgel ismered a Természetet, ez nagyon sok leíró részletből kiderül. Példának idézem: ha valaki látta már egyszer is augusztusi alkony idején a nádasokban tanyázó seregélyhadak légi parádéját, vagy legalábbis olvasta Bársony István Lármás vizek című könyvének ideillő fejezetét – az érzi igazán, milyen tökéletes a látvány költői megjelenítése.

„Fönt, az ég nemes vérszín hajlatában,

mintha egy viharfelhő lenne lengve;

olykor sötét rózsaként bukik földre,

mintha egy halott villám lenne benne.

Horizontnyit kerül, aztán szétterül,

és hullámzik, mint egy tündérhoni tó”…

Ha nem tudnám, akkor is érezném, hogy Csongrád szülötte vagy, Bacchus, nem csak úgy véletlenségből keveredtél errefelé. Tudod a járást a Tisza-parti ösvényeken, ismered a szőlőmunka minden csínját, szépségét és nehézségét, – és ami döntő fontosságú, ismered az itteni embereket: a nehéz sorsú szőlőmunkást éppúgy, mint a nagymellényű pincegazdát, vagy a magukat megfontolt derűvel halálra ivó korhelyeket... Felbukkannak a borkimérések, kocsmák szatirikus alakjai, a „vezető réteg” igazlátói. Szívem megsajdul a szerelmes csőszlány balladáján, és érteni próbállak halk elégtétellel kimondott sérelmeidben.

Mint „isten” – játszi könnyedséggel váltasz alakot, bújsz más lényekbe. Megszólaltatod a természeti elemeket, és főszereplővé válik általad a mindvégig élő díszlet, a vén szőlőtőke is.

…”lombos ingemen kék gyöngyök ragyognak,

fürkészem menyecskék tükrös szemeit,

kik becézni engem, fölém hajolnak.”

Jó volt melletted bandukolni a szőlősorok léniáin, veled együtt beszívni a borospincék dongaszagú parfümjét, hallgatni a szüretelő lányok dalolását. Múltat idéz már a „bönge” paraszti pajzánságú, büntetlen csóklopása… Népies hagyomány, ám jelzésértékű, mint egykor a háztűznéző legény „kitett szűre”. Szüretelés közben vélhetően hamarabb talált a puttonyos legény elhagyott fürtöt olyan lány után, akinek ő is tetszett. Ha mamlasz volt, felhívásképpen gyakran utána dobtak egy-két szőlőszemet, és akkor sem esett sérelem, ha néha egy tűzrőlpattant menyecskén nem az ura hajtotta be a csókot!

A bor bátrabbá teszi a férfiakat, hevíti az érzelmeket, megszépíti a nőket. Nem kell keresni őket, a nők mindenütt jelen vannak verseidben. A legtöbb szonettet fűszeres, pajkos erotika lengi át: néha sejtelmes-sejthetően, máshol teljes valójában. Nem célozgató, prűd próbálkozásként, és nem bántóan profán nyíltsággal – mégis mesterien megfogalmazott érzékiséggel, az első remegő kezű érintéstől a gyönyör beteljesüléséig. Bor mámorától tüzelt hódolat, szerelmi lobogások elcsendesült emléke árad szavaidból; merész, izgalmas vállalkozás!

…”Édesem szeméből telten néz a hold,

olyan most akár egy lázas lány-kobold;

mint pávaszemes, könnyű pilleszárnyak

apró mellei érintésre várnak.”

Nem lepődnék meg, ha véleményemmel sokadik lennék a sorban, – mondtam. Ám nem furcsállanám azt sem, ha mindenki más hallgatna; kivárva, míg valaki szólni mer valamit erre az őszinte tisztaságú kitárulkozásra. Hja, barátom! Szemérmes lélek ne nyúljon a szoknya alá, tejfölös szájú ifjonc ne akarjon farkasszemet nézni a boroskancsóval…

Drága Pista Bátyám!

Annakidején felismertelek a Prédálnak a réti farkasok című történelmi regényedben: Kipcsár voltál, a nemes lelkű, segítőkész kun vitéz. Láttalak most is a szőlőkoszorús Bacchus öltözetében, – csakhogy kíséretedből egy vidám faun felrántotta a tógádat, és kiderült, hogy valójában ki vagy! Öreg szőlőtőke, aki konok gyökerekkel kapaszkodik a Tisza magasparti homokjába, örökifjú kacsokkal nyújtózik az Élet ragyogása felé; aki – mintha mindig tavasz volna – főnixként éled száradó vesszőiből újra és megint, hogy gondosan fűzött szavak zamatos, buja fürtjeit kínálja az idők végezetéig… Mert a Tőkének teremnie kell!

„Úgy vagyok itt, mint gyümölcsökben az íz,

s ha elhurcolna erő, visszajönnék,

mint mélyedésbe folyik vissza a víz.

Ha változik is bárhogyan a világ

maradok, mint kinézett pogány isten…

És vagyok az utolsó tiszavirág!”

* * *